Belépés

Keresés

Naptár

«  Október 2016  »
HKSzeCsPSzoV
     12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31

Statisztika


Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Izolde Johannsen író honlapja
Vasárnap, 2017-07-23, 11:39 PM
Üdvözöllek Vendég
Főoldal | Regisztráció | Belépés | RSS

Blog

Főoldal » 2016 » Október » 3 » Csak egy lövés - tanulmány. A birodalmi kalóz kéziratához
9:47 PM
Csak egy lövés - tanulmány. A birodalmi kalóz kéziratához

Egy korai tanulmány a készülő regényhez:

Csak egy lövés

 

Legújabb munkám egy teljes hagyaték átolvasása és a regényes életrajz elkészítése volt.

Ott ültem az elegáns budai villának különös, hatszög alakú, napsütötte dolgozószobájában, egy hosszú, küzdelmes élet színhelyén. Megrendelőm, az 1992-ben elhunyt ügyvéd lánya, csöndesen gobelinezett a kisebb hálószobában. Eladás előtt állt a villa, a múlt lezáráshoz kellett a segítségem. Az asztalon már érkezésemkor kint vártak a személyes iratok, születési anyakönyvi kivonat, házassági levél, kitüntetések, dobozokba zárt fényképek, kilencvennyolc év megannyi emléke. Átolvastam őket és egyelőre félretettem, hogy körülnézhessek.

A polcokon minden egyes könyvnek megvolt a helye és a kis ezüstlapokra gravírozott betűk katonás rendben hirdették a témaköröket. Körbesétáltam. Annyit már megtudtam a látványból ítélve, hogy Schwerdtfeger úr, rajongott a háborús témákért. Két egész falat elfoglaltak a szakkönyvek. Odaértem a jókora, antikolt földgömbhöz. A falhoz támasztott létrára felmászva a fölötte lévő polcon, kis poros hajómakettet találtam és mögötte egy régi napszítta fotót. Még nekem, laikusnak is feltűnt, hogy a fotón lévő hajót ábrázolja a parányi makett. Nem törődtem vele túlságosan, inkább a könyvek tetején fekvő fekete mappa után nyúltam. Visszaültem hát és kinyitottam a mappát. Leragasztott selyempapír hevert előttem, azon régies zsinórírással egy név. Karl Ludwig Schwerdtfeger. Világos. A Karl a Károly német megfelelője, a megboldogult öregúr, ahogy az iratai is mutatták, német felmenőkkel rendelkezett. Alul egy dátum, ugyanazon kéz írásával. 1939. december 20.

Különös. Napra pontos dátumozás a csomagoláson. Mit rejt a lehelletfinom selyempapír? Ahogy kibontottam a csomót és kihajtottam a fehér széleket egy elsárgult, megkopott magyar nyelvű újság bukkant elő. „Esti Újság” Budapest, 1939. december 18. Hétfő. A címlapon vastagon aláhúzott figyelemfelkeltő cím: Kifutott a tengerre és elsüllyesztette magát az Admiral Graf Spee.

A két dátum között tehát három nap eltérés látható. Kézbe vettem a makettet és végighúztam mutatóujjam a hajót tartó állvány oldalán. Előtűntek a helyenként lekopott betűk. S a korabeli fotón is ugyanaz a név: Admiral Graf Spee. Átsétáltam a kisebb szobába és az újságot letettem a tévéasztalra.

- Tud erről valamit Margitka? Miért óvta ennyire az édesapja ezt az újságot?

Lerakta a gobelint és feltette olvasószemüvegét. Elolvasta a főcímet, aztán visszaadta a lapot.

- Nem tudom. Sosem láttam ezt a mappát. Engem nem érdekelt a politika sem a háború.

- Az apjának fontos lehetett. Látja, a két dátum eltér egymástól.

- Erről sosem beszélt. De a készülő könyvben bizonyára helyet kaphat a háborús évek leírásánál.

Visszatértem a dolgozószobába. Az újságban mindösszesen egyszer említették a hajó parancsnokának nevét. Langsdorff tengerészkapitány. Mi történt két nappal később? Hirtelen ötlettől vezérelve átkutattam a hadászati polcot és levettem az összes haditengerészeti könyvet. A választ a harmadikban találtam meg. Hans Langsdorff sorhajókapitány 1939. december 20-án virradóra főbelőtte magát. Halálával magára vállalta a teljes felelősséget. A vezetőség napokkal később élesen bírálta tettét, családját meghurcolták, nevét besározták. De miért érdekelte ez a régi tragikus eset ennyire Schwerdfeger urat? Becses kincsként őrzött annyi éven át egy régi újságot. Közben tollat ragadtam és kiírtam az adatokat.

Johann Wilhelm Rudolf Langsdorff, született 1894 március 20-án a Rügen szigetén található Bergen városban. Megállt a toll a kezemben. Ránéztem a félretett kupacból kilógó születési anyakönyvi kivonatra. Nem létezik, hogy ennyire egyszerű legyen. Előbányásztam a papírt és azon ott állt feketén fehéren ugyanaz a születési dátum és városnév, mint a tragikus körülmények között elhunyt német kapitány esetében. Karl Schwerdfeger ugyanakkor és ugyanott született. Nemcsak honfitársa volt, hanem minden bizonnyal ismerhette a hitleri Birodalom kegyvesztett kapitányát. A történet ezen a ponton kezdett izgalmassá válni.

Négy héttel később, miután befejeztem a megrendelt életrajzi regényt, összecsomagoltam és elutaztam Bergenbe, Rügen szigetére.

 

Mi határozza meg egy ember jellemét? Neveltetése, származása, múltja, családi gyökerei? Ha ezek nem csak szavak, üres frázisok, felépíthetjük belőlük egy kivételes férfiú tetteinek, gondolatainak egészét, megismerhetjük a név mögött rejlő nagyságot. Nemzeti büszkeség, elkötelezettség, mély vallásosság, a család szeretete, önfeláldozás, becsület, mások szolgálata. Egy olyan korban, mely felforgatta a világot, s a múlt erényeit feledésbe taszította. Mi az engedetlenség ára? Amikor arról kell dönteni, hogy a parancs szerint feláldozzon 1100 ifjút, akik talán még nem is éltek, akik előtt ott a jövő. Mi ér többet? 1100 halott vagy 1100 élő? A gyötrő kérdés feleletre várt. S a felelet nem késett soká…

 

A Langsdorffok generációkon át a közjót szolgálták. Ludwig Langsdorff a Bíróságon  dolgozott bíróként, míg felesége született Elisabeth Steinmetz, házassákötéséig egy luteránus plébános leányaként élt a parókián. Hans 1894-ben míg öccse Reinhardt egy évvel később született. A család négy év elteltével Düsseldorfba költözött. 1901-ben megszületett kishúguk Anneliese s vele lett teljes a családi boldogság. Édesanyjuk, a határozott, ám szerető szívű Elisabeth, Hanst a családi hagyománynak megfelelően lelkipásztori képzésre íratta volna. A sors avagy a végzet azonban más utat jelölt ki idősebb fia előtt. Sosem látott dicsőséget, felemelkedést és ezzel együtt elkerülhetetlen, tragikus bukást. Eposzi küzdelmet melyben a sötét oldalon harcoló feleknek pusztulniuk kell. Bukást, mely a családot is magával rántja.

Düsseldorfi kastélyában él akkortájt az előkelő Maximilian von Spee gróf családjával. Az előkelőség gyakorta kisétált fiaival a parkba és olyankor elhaladtak a Langsdorff család ablaka előtt.  A hős admirális, az elegáns, előkelő gróf a császári haditengerészet kiválósága volt, tizennyolc éves kora óta szolgált a tengerészet kötelékében. Hans álma az volt, hogy egy nap ő maga is ugyanott szolgálhasson, mint távolról istenített idolja és magára ölthesse a kapitányi rangjelzéssel ellátott császári egyenruhát. De ez az álom végzetesnek bizonyult. A név, melyet annyiszor csodált, mely beleégett szívébe,  idővel fogalommá vált.  Évtizedekkel később egy büszke, karcsú hajó oldalára került, s ez a hajó magával rántotta kapitányát egy olyan álomba melyből nem volt többé ébredés.

1912 április elsején Hans reményei teljesülni látszottak, megkezdhette tanulmányait a Kiel-i tengerészeti Akadémián. Az első hajó, melynek fedélzetén kadétként szolgált a Herta volt. Két évvel később a fiatal zászlós már a Medusán teljesít szolgálatot és előmenetele példás szorgalommal és tehetséggel párosulva kjelöli előtte az utat. A fiatal Langsdorff által olyannyira csodált admirális Von Spee gróf két fiával együtt meghalt a tragikus kimenetelű falklandi csatában 1914. december 8-án. Ő maga túlélte a rettentő perceket, a másodvonalban harcolt és megkapta a másod-osztályú, majd első-osztályú Vaskereszt kitüntetést.

1923-ban megismerkedett Ruth Hagerrel Drezdában, akkoriban mindketten a Védelmi Minisztériumnál dolgoztak. Az ezt követő évben összeházasodtak és decemberben megszületett Jochen nevű fiuk. 1925-ben Berlinbe költöztek és négy évvel később már a kis Klaus bölcsője fölött álltak. A szőke angyali gyermek beragyogta életüket. 1930-ban Hans újabb kinevezését ünnepelték, parancsnokhelyettessé léptették elő. A politikától és a gyorsan teret követelő ideológiától igyekezett távol tartania magát, sikerrel, de ekkor névadó ceremóniára hívták 1934. június 30-án Wilhelmshaven kikötőjébe. Huberta von Spee grófnő, a tiszteletteljes özvegy, férje nevét adta az impozáns új hajónak.

Körutam következő állomása tehát Wilhelmshaven volt, ahol felkerestem a Haditengerészeti Múzeumot.

 

Az Admiral Graf Spee.

Ismerkedjünk meg a történet másik főszereplőjével, a maga nemében páratlan,ám tragikus sorsra született hajóval és mindenekelőtt a történelmi időszakkal, mely nagy magasságokba emelte hőseit, ám ebből a magasságból csak aláhullani és megsemmisülni lehetett. A szárazföldi hadszintér véres ütközetei a tenegreken is éppoly ádáz csatákat eredményeztek. Hiszen a vízen a hajó az ember hazája, így a fémből és húsból álló szoros egység, ember és gép éppolyan hevesen harcolt a vízen, mint Európa bármely lövészárkában. A háború kezdőévének német haditengerészeti minisztere Erich Raeder volt s ellenfele Winston Churchill. Ahhoz, hogy tisztán lássunk, ismernünk kell a múltat, különben a jelen és a jövő csak homokvárra épül. 1919. június 28-án a németek aláírták a versailles-i békeszerződés V. cikkelyét, mely beszabályozta a tengerészeti ügyeket, s garantálja, hogy a német haditengerészet az elkövetkezendőben nem fenyegeti a győztes nagyhatalmak felségvizeit. A békeszerződés megtiltotta a tengeralattjárók építését, szűk keretek közé szabta az épülő új hajók méreteit és azok számát. A háború sújtotta országban az admiralitás azonban régóta elégedetlen volt és titkos tervezőirodákban, távoli országokban lázas munka folyt, míg a kevés megmaradt hadihajón – amit nem kellett önként elsüllyeszteniük -, a szép számmal jelentkező ifjak kiképzését tartották. Mivel a korlátozásokat nem léphették át, a tervezőmérnökök egy egészen új, addig nem látott konstrukciót hoztak létre, mely a „C” tervezet néven lett ismert: a lövegek csak 280 mm-esek, a páncélzat csak 100mm-es viszont a sebesség 26 csomó, mely tény egészen új távlatokat nyitott meg előttük. Így hát kényszerűségből egy új hadihajó született, egyik addigi ismert kategóriába sem fért be, s a németek nemes egyszerűséggel páncéloshajó „Panczerschiff” néven hívták.  Nem volt valódi csatahajó eltérő mérete, fegyverzete és lövegei miatt, de páncélos cirkálónak sem nevezhettük de még cirkálónak sem, mert azt meg nem volt szokás páncélba öltöztetni és fegyverrel ellátni.

Később az egész világ átvette az angolok által ráaggatott ragadványnevét, azaz zsebcsatahajó-ként „pocket battleship” emlegették. Én magam is ezen a néven ismerem, a továbbiakban tehát maradjon ez az elnevezés.

 

Az „admirálisok” néven emlegetett testvérhajók hárman voltak, a Deutschland, melynek vízkiszorítása titkon átlépte a 10.000 tonnás felső határt és a valóságban  11700 tonna volt, az Admiral Sheer már 12100 tonnával és az Admiral Graf Spee ugyancsak 12100 tonnás vízkiszorítással. Születésükkel megkezdődött a német  haditengerészet újrafelfegyverkezése, mely folyamat rendkívül felgyorsult Hitler náci pártjának 1933-as hatalomra jutásával. Az 1935. június 18-án aláírt angol-német tengerészeti egyezmény nagy nemzetközi sikert jelentett és egyben a hitleri Németország kezén feszülő kötél formális feloldását is. Anglia a győztes nagyhatalmak megkérdezése nélkül lépett és sokáig nem vette észre, mit is szabadított el azon a napon. A nagyszabású tengerészeti terveket, köztük a hírhedt „Z-terv” létrejöttét, azonban átírta és megváltoztatta az 1939-ben nem várt gyorsasággal kitört újabb háború.

Az Admiral Graf Spee a maga nemében egyedülálló volt. Először is két Arado AR 196-os felderítő hidroplán várakozott fedélzetén, melyek feladatkörébe tartozott a könnyűbombázás, és tengeralattjáró-felderítés. Ahhoz, hogy a hajó súlyát csökkenthessék, a tervezőmérnökök először alkalmaztak hegesztést a megszokott szegecselés helyett. A Krupp-művek a háborús fegyverkezés szolgálatába állt, és külön erre a célra gyártotta le 280 mm-es lövegeit. Fegyverzete is felvette korának angol ellenfeleivel a későbbi harcot, két fő lövegtornya mellett három 280 mm-es lövege 330 kg-nál súlyosabb lövedéket tudott kilőni, de ott volt a nyolc 150 mm-es és további hat 105 mm-es lövegek. Ezen felül pedig ott volt a nyolc korszerű és gyors Diesel-hajtómű mely óránként 26 csomó sebességet biztosított gazdájának. A pompás hajó gyorsabb volt kortársainál, tökéletesen felkészülten várt feladatára: a kalózkodásra. Ebben egy ellátóhajó segítette nevezetesen az alig 12 hónapos tartály-hajó, az Altmark, melynek kapitánya a Langsdorff-nál húsz évvel idősebb Heinrich Dau volt, aki eleinte nehezményezte a fiatalabb kapitánytárs előtérbe helyezését, aztán beletörődött helyzetébe és bár tevékenyen nem vettek részt a háborúban, úszó támaszpontként az Altmark hű társa lett az Admiral Graf Spee-nek.

A parancs értelmében 1939. augusztus 21-én az Admiral Graf Spee 1150 fős legénységével – akik között sokan alig nőttek ki a tinédzser korból és még sosem láttak ütközetet -, elhagyta a wilhelmshaveni kikötőt  és a dél-atlanti vizek felé indult. Az Altmark ezalatt már a dél-atlanti vizeken és és az Indiai-óceánon cirkált, 208 fős legénységével, akik között kiképzésen résztvevő ifjak is voltak. A Mexicói-öbölben feltankoltak több ezer tonna nyersolajat  és kenőolajat és egyre csak vártak a találkozásra. A legénység egyik hajón sem tudta küldetésük valódi célját, csak a két kapitány.

Hans Langsdorff kapitány lakó és dolgozókabinjának magányában elővette tárcáját és megsimította az abban rejtőző képet. Két fia mosolygott vissza rá, a magas, erőteljes alkatú Jochen óvón ölelte öccse sovány vállát. A Langsdorff család boldog éveit szomorú tragédia árnyékolta be, a kis Kläuschen hét éves korában cukorbaj szövődményeiben tragikus hirtelenséggel elhunyt és fivére sosem tudta a veszteséget kiheverni. Fájdalmukat az újabb gyermek születése enyhítette kissé, a csöpp kis Inge, a kapitány egyetlen leánya már két éves volt, amikor atyja elhagyta az országot. Jochen a tizenötödik évében volt, érzékeny, komoly gyermekként számára a búcsú különösen fájdalmas volt.

 

1939. szeptember 3. A tartályhajó kapitánya felsorakoztatta legénységét és felfedte előttük küldetésük valódi célját. Az Altmark ezt követően megkezdte átváltozását, a hajó ezentúl sárgában pompázott, a hajóorron lévő nevet átfestették, Sogne néven úszott tovább, alatta kisebb betűkkkel a kikötő nevével, Oslo. Az árbocon szintén norvég zászló lengett. S ekkor északnyugat felől közeledő hajót jeleztek. Dau óvatosságból egyre csak távolodott, amíg a nagy sebességgel közeledő impozáns hajó fel nem villantotta morzejeleit: „Gustav, Sophie” Dau későbbi visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy a Graf Spee kapitánya, katonai tiszteletadással fogadta, legénységét felsorakoztatta és őt magát szívélyesen vendégül látta kabinjában. A kedélyes találkozás alatt azonban ott feszült kettejük ideológiai és politikai ellentéte és az idősebb kapitány sértettsége. Úriemberek lévén azonban udvariassággal leplezték valódi érzelmeiket.

Miután az Admiral Graf Spee felvételezte a szükséges ellátmányt, üzemanyagot, a kora esti órákban eltávolodott és megkezdte emlékezetessé vált tevékenységét a dél-atlanti vizeken. Az Altmark legénységének megannyi amatőr fotósa vidáman fényképezte a gyönyörű csatahajót, a flotta büszkeségét. A külön parancs értelmében a Graf Spee egyetlen feladata: el kell süllyeszteniük a brit és francia felségjelű hajókat, megakadályozni a brit szigetek ellátását. Az első találkozásig azonban egészen szeptember 26-ig várniuk kellett, amikor is az Arado kétfős legénysége kedvező hírrel tért vissza felfedező körútjáról és a sima tengeri leszállást követően örvendezve jelentették, hogy tőlük 50 mérföldnyire, nyugatra egyedüli hajót észleltek.

 

Clement

C.F.P. Harris kapitány vezényletével az 5000 tonnás  brit tartályhajó paraffint szállított New Yorkból Fokvárosba. Az első világháborús veterán, aki nem egykönnyen ijedt meg saját árnyékától döbbenten  fogadta a rárontó hadihajó felbukkanását és annak felszólítását „Állj! Ne használja a távíróját”. Azt hitte ugyanis, hogy a baráti Ajax közeledik felé. Hős távírásza azonban sikerrel leadott egy vészjelet, miközben a hídról a kabinjába rohanó kapitány megsemmisítette a rejtjelkulcsokat és a titkos iratokat. Az Arado ezalatt fenyegetőleg lépett fel a Clement legénységével szemben, néhány sorozatot eresztett a vízbe figyelmeztetésképpen. A rémült legénységet mentőcsónakba terelték, a tiszteket és Harris kapitányt átszállították a Graf Spee-re és elsüllyesztették a Clementet. A partközeli rádióállomásra később üzenetet küldtek, hogy vegyék fel a hánykolódó mentőcsónakok utasait, az aláírást pedig az Admiral Sheer nevében küldték el, megtévesztés gyanánt. Langsdorff ezzel mindenki értésére adta, hogy nem kíván sem áldozatokat, sem foglyokat a hadviselés szabályainak maradéktalan betartását követelte tisztjeitől és legénységétől, ezzel első ízben szembehelyezkedve a Führer parancsának. Néhány óra múlva megállították a Papelemos nevű görög gőzöst és átszállították a Clement parancsnokságát, akik szabadulásuk után partot érve azonnal értesítették a brit haditengerészeti minisztériumot.

Churchill tehát tudomást szerzett a német kalózhajóról – elsőre el is hitte, a híradások alapján, hogy az Admiral Sheerről van szó -, és ezzel kezdtetét vette a nagyszabású bújócska az óceánokon melyben 23 brit hadihajó, egy francia repülőgép-anyahajó és több francia csatahajó, valamint cirkáló vett részt. Eközben valamennyi szövetséges támaszponton azonnali riadókészültséget rendeltek el. Harris kapitány visszaemlékezései közt szerepel az a tény, hogy az ellenséges hajó kapitánya rendkívül udvariasan bánt velük, anyanyelvi szinten társalgott angolul és sajnálatát fejezte ki, hogy el kellett süllyeszteni a hajót, de a háborús helyzet így kívánta. Az újabb német zsákmány nem váratott magára sokáig, alig öt nappal később, október 5-én az őrszem brit kereskedelmi hajót jelzett.

 

Newton Beech

A 4651 tonnás teherhajó kapitánya J. Robison Newcastle-be igyekezett, kukoricát szállított. Kilenc napja úton voltak, titkon remélve, hogy útjuk nyugodt és eseménytelen lesz. Alig tudott 38 fős legénysége felocsúdni a megdöbbenéséből, amit a hirtelen felbukkanó hadihajó okozott, a rohamosztag már a fedélzeten volt. A távírász a felszólítás ellenére, sikeresen elkülde az S.O.S. jelzést, de további tevékenységének az érkező fegyveresek vetettek véget. Robinson kapitány immáron a Graf Spee fedélzetén szarkasztikus angol humorral köszöntötte a német kapitányt.

- Ön átkozottul korán érkezett uram!

Az elegáns német kapitány angolul üdvözölte foglyait ezzel alaposan meglepte az ellenségről egészen más képet kialakított angolokat. A teherhajó ellentétben a Clement-tel nem végezte a tenger fenekén. Langsdorff döntése értelmében mint elfogott zsákmány követte a hadihajót, saját tengerészeiből otthagyott erős csapat felügyelete alatt. Az Arado újabb kiküldésére október 7-én került sor. Eredményességüket rövidesen a harmadik becserkészett brit hajó bánta.

 

Ashlea

C. Pottinger kapitány sosem felejtette el azt a visszahozhatatlan pillanatot, amikor a láthatáron kígyózó füstcsík láttán nem menekültek el hanyatt-homlok. Tudtak a cirkáló ellenfélről, de a híradások szerint annak tőlük több száz mérföldnyire kellett lenniük. A tengerészek nem sokat törődtek vele, francia hadihajónak vélték, a Dunkerque vagy a Strasbourg felbukkanását várták. A trikolor csak akkor cserélt helyet a horogkeresztes lobogóval, amikor a zsebcsatahajó karnyújtásnyira ért tőlük. Az angol nyelvű üzenet ezúttal táblára írt betűkkel közvetítették. „Állj! Ne használja a távírót, különben lövünk!” Ezt a szokatlan módot azért választották, mert így pozícióját képtelenség volt bemérni. Pottinger kapitány a titkos iratokat zsákba gyömöszölte és tűzre dobta a gépházban, épp jókor, mert a rohamosztag már érte jött. Bruno Herzberg tiszt fogadta az elfogott kapitányt, szintúgy tökéletes angolsággal, mire az angol kapitány keserűen megjegyezte:

- Én pont a túlsó oldalon sejtettem önöket!

A foglyokat átvitték a várakozó Newton Beech-re, ahol a többiek igyekeztek kényelmes helyet biztosítani sorstársaiknak. De két hajót nem tudott és nem is akart Langsdorff magával vinni, nemcsak egyre fogyó üzemanyaguk, hanem saját legénysége elaprózása miatt sem. Ezért elsüllyesztésük mellett döntött, így a kétszeresére duzzadt fogolytömeget a Graf Spee-n sieve kialakított helyiségeibe szállíttatta át és mind a Newton Beech, mind az Ashlea hullámsírba merült mindösszesen két nap alatt. Egy nappal később, október 10-én kora reggel pedig már újabb hadizsákmány ringatózott a szürke vizen.

 

Huntsman

A.G. Brown kapitány vezette a kereskedelmi hajót, mely Liverpoolba igyekezett, rakományát tea, szőnyeg és trópusi ruhanemű alkotta. Fedélzetén igen vegyes népség utazott, köztük indiaiak. Brown kapitány messzelátójával francia lobogót azonosított és megnyugodva nézelődött tovább, amikor a szeme láttára kúszott fel a német zászló. Mindösszesen hét perc kellett, hogy a német rohamosztag átérjen. Ezúttal Langsdorff megszerezte a titkos iratokat és megszüntetve a rádiócsendet üzent a Birodalmi Főkapitányságnak. A válasz alapján hamis pozíciókat adott meg és a Newton Beech nevében küldte el a morzejeleket, annak elsülyesztéséről. Így tőlük mintegy 100 mérföldnyire északra keresték a kalózhajót. A Huntsman-t nem bántották, hanem neki is követnie kellett a Graf Spee-t erős német őrizet alatt. A cél az Altmarkkal történő újabb találkozó helyszíne volt.

Ezen napok alatt a Graf Spee-n jelentős átrendezések, festési munkálatok zajlottak a berlini parancs értelmében, hogy továbbra is álcázhassák magukat. Dau kapitány örömét szinte azonnal elhalványította a hír, hogy a Graf Spee és a Hunstman tele van foglyokkal. Csalódása és haragja akkor tetőzött, amikor Langsdorff értésére adta, hogy az összes foglyot az Altmarkon szándékozik hagyni. A Hunstman személyzete amikor meglátta a Sogne nevet és a norvég zsászlót, kitörő ujjongással üdvözölte, ám az ő csalódásuk egyenértékű volt a náci ellátóhajó kapitányéval. Nem a megmentésükre érkeztek, hanem úszó börtönük ringott előttük. Később szeretett hajójuk éppúgy tűz általi halált halt, mint az előző kettő. A tisztek és a kapitányok, valamennyien a Graf Spee-n maradtak.

 

Trevanion

Október 22-én az 5000 tonnás hajót, mely január óta szelte a vizeket, balszerencséje sodorta a zsebcsatahajó útjába. J. N. Edwards kapitány éppúgy a francia trikolor csapdájába esett, ahogy a többiek ő azonban fittyet hányt a felszólításra és utasította rádiósát a segélykéső hívás és a szükséges adatok eladására.  A Graf Spee válaszul tüzelni kezdett, a lövegek alaposan megrongálták a hajót és csak akkor hallgatott el a híradás – amit a hadihajó is kitűnően fogott -, amikor a leadót eltalálták. A teherhajó személyezte átkerült a Graf Spee-re és a bátor Trevanion a hullámok közé merült. Október 28-án az Altmark felvette az újabb foglyokat és ezzek kritikus szinte emelkedett a fogoly tengerészek száma az ellátóhajón. Dau félelemei jogosak voltak, az Altmark ugyanis nem vitt magával fegyverzetet, és nem volt páncélzata sem, egy hadihajó könnyedén elpusztíthatta. November 17-én aztán Dau egy portugál rádióadáson keresztül újabb támadásról értesült, előbb, mintsem Langsdorffal találkozott volna. Az indiai óceánon lezajlott incidens egy 10000 tonnás hadihajó számlájára írták. Ez csak az Admiral Graf Spee lehetett. Az újabb sikeres vadászat aztán nem várt fordulatot hozott Langsdorff kapitány életében és tetteinek későbbi megítélésében. Azok, akik átélték azokat a napokat, olyan pillanatnak lehettek szemtanúi, mely talán utolsóként történt hadviselő felek között, háborús időkben.

 

Africa Shell

Patrick G.G. Dove kapitány közel a portugál vizeken hajózott a kellemes időre való tekintettel rövidnadrágban és rövidujjas öltözékben. Hajnali fél hét volt, 1939. november 15-ét írtak a naptárban. A nyugodt vizet kémlelte, amikor egy hajót pillantott meg. Elsőtisztje viccesen megjegyezte, lehet, hogy csak egy szúnyog zavarja a kilátást. Amikor a jelzett hajó közelebb ért, megnyugodva észlelték, hogy francia jelzésű. Dove ismét belenézett a távcsőbe, aztán felkiáltott a horogkeresztes zászló láttán:

- Ez nem francia, hanem náci hadihajó!

Utasította elsőtisztjét, hogy nyugodt viselkedést színleljen, míg ő maga a kabinja felé igyekezett a papírok megsemmisítése végett és, hogy magához vegye 45-ös Coltját, a töltényekkel. „Lesz egy tiszteletbeli utazásunk Németországba” mormolta, de akkorra már a hajóján volt a német rohamosztag. Arra sem maradt ideje, hogy golfzakóját magára vegye, azonnal át kellett szállnia a csónakba. A Graf Spee fedélzetén Kay elsőtiszt fogadta, saját kabinjába tessékelte és türelmét kérte. A fiatal, magas, erőteljes ír kapitány szemügyre vette fogságának színterét és csodálkozva állapította meg, hogy az ellenség igazán udvarias tagokból áll. Néhány óra múlva Hans Langsdorff fogadta őt. A belépő ifjú az asztal mellett találta, elegáns, fehér egyenruhában, ahogy a térképet fürkészi.

- Dove kapitány! – köszöntötte mosolyogva a kalózhajó kapitánya és kezét nyújtotta felé. Dove önkéntelenül elfogadta a baráti jobbot.

- Langsdorff kapitány! – felelt és várt.

- Hogy van kapitány? Elnézést kérek, amiért elfogtam a hajóját, de ez a háború. Először van egy kis üzleti megbeszélnivalónk, aztán ön és én megiszunk egy italt – mondta kifogástalan angolsággal lovagias ellenfele és átnyújtotta iratait. A beszélgetés végén Dove ígéretet kapott, hogy a kapitány szabója átalakít számára egy rend öltözéket, ugyanis nem volt ilyen magas tengerész a Graf Spee-n, mint ő. Dove legénységét ezalatt mentőcsónakba terelték és elengedték a távolban kirajzolódó portugál partok felé a kis tartályhajó pedig alámerült. Nyugodt napok következtek, a két férfi ezalatt szoros barátságot kötött. Dove csaknem szabadnak érezhette magát a hajón, családjaikról és otthonukról beszélgettek, olvastak, szivaroztak és napoztak a fedélzeten. November 26-án megjelent az Altmark és Dove láthatta az ellátóhajót a maga teljes nagyságában. December 2-án pedig az Admiral Graf Spee addigi legnagyobb zsákmányára lelt a hullámokon.

 

 „Doric Star

11000 tonna úszott előttük a brit hűtőhajó személyében, W. Stubbs kapitány vezetésével, Freetown felé. Feleslegesnek bizonyult bárminemű menekülés, ellenállás a hadihajó elsöprő erőfölénye miatt. A távírász a hajót megállásra késztető sortüzek alatt sorra küldte segélykéső üzenetetit, amíg el nem némult az adás. Stubbs kapitány a rendelkezésére álló percek alatt leállíttatta a hűtőrendszert és a raktérben szállított több ezer tonna fagyasztott húsra gyapjúbálákat dobatott, becsapva ezzel a kalózkodó németetek így a hajó értékes élelmiszer rakományával együtt süllyedt el. De nem csak ez okozott bosszúságot Langsdorffnak, hanem az, hogy hajója helyzete immáron nyílt titokká vált.

 

Tairoa

A 7900 tonnás brit gőzös a közelben haladt, ezért szintén vette a Doric Star vészjelzéseit és William B. Starr kapitány azonnal tudta, hogy ha a német hadihajó észreveszi, ő sem kerülheti el a bajbajutott hajó sorsát. Megérzése a hajnali égen megjelenő hidroplán személyében valóra vált és az újra francia álca alatt hajózó Admial Graf Spee megindult elfogására. A Tairoa ügyes távírásza rendíthetetlenül üzent szorongatott helyzetükről és a kalózhajó felleléséről. A rohamosztag csendesítette el az adást és minden a már ismert forgatókönyv szerint zajlott. December 6-án az Altmark fedélköze tehát újabb 144 brit fogollyal gyarapodott és a meglehetősen ideges Dau kapitány már nem sok örömét lelte a hadihajó felbukkanásában. Másnap reggel a fenséges zsebcsatahajó, árbocára tűzött zsákmányolt brit lobogóinak díszében egyre távolodott az ellátóhajótól. Utoljára látták egyre kisebbedő alakját, majd a horizonton ébredő napkorong végleg elnyelte. Új utakra indult, új zsákmány reményében, de erről az útról már nem volt visszatérés.

 

Streonshalh

A kilencedik és egyben utolsó áldozata volt a dél-atlanti kalóznak. Ez volt az egyedüli hajó, ami nem is sejtette a német hadihajó jelenlétét, mert Dél-Amerikából igyekezett Yorkshire felé és nem értesültek a dél-atlanti vizeken garázdálkodó kalózhajóról. J. J. Robinson kapitány tehát, ahogy a többiek, megismerhette az elkerülhetetlen csapda rácsapódását és ezzel az elsüllyesztett hajók tonnatartalma elérte az 50147 tonnát. De minden dicsőség végetér egyszer.

 

A brit admiralitás a Clement elsüllyesztése óta vadászott a Graf Spee-re és a képzeletbeli hurok egyre szorosabbra húzódott a zsebcsatahajó köré. Henry Harwood az Ajax könnyűcirkáló kapitánya, Edward Parry az Achilles cirkáló élén és az Exeter nehézcirkáló parancsnokaként Frederick S. Bell december 12-én reggel találkozott egymással, hogy  megvitassák terveiket. Hárman egy ellen az igaz, de az Admiral Graf Spee egymaga halálos ellenfelük lehet hármuk együttes erejének ellenére is.

 

1939. december 13. Az ütközet napja. Langsdorff észlelte a konvojt,  és úgy vélte, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan ellenséges hadihajók, elejtésük még nagyobb dicsőséget hozhat számára. Ez a tévedés később végzetesnek bizonyult. Tisztjei ellenezték döntését, de a kapitány már elhatározta magát. „Harcállásokba!”

Kay szótlanul engedelmeskedett és a legénység megkezdte első nagy csatájuk előkészületetit. Az ütközet később a River-folyói csata néven vált ismertté és a rettenet órái után a négy résztvevő hajó szörnyű sebeket szerzett, halottak és sebesültek hevertek mindenütt.

Az Admiral Graf Spee 36 embert vesztett, egyvalami sértetlen maradt, mégpedig a gépház, a sebességük megvolt hát. Üzenanyag és fegyverkészletük pótlásra szorult, de még ez sem jelentett volna nagy problémát. A hajón ütötte mély sebeket nem lehetett a vizen kijavítani. 150 mérföldre voltak az uruguai La Plata folyó torkollatától, Montevideo semleges kikötőjétől. Langsdorffnak dönteni kellett és ebben senki nem lehetett segítségére, sem tisztjei, sem a távoli otthon biztonságában lévő Raeder főtengernagy. Rádiótáviratában leírta szorongatott helyzetét és aztán halálosan sebzett hajóját bevitte a montevideoi kikötő nyugodt csendjébe. Ekkor kezdtetét vette a rendkívül izgalmas és idegörő diplomáciai párbaj a kikötőparancsnokság, Langsdorff kapitány, Dr. Otto Langmann uruguai német nagykövet és a német haditengerészet között. A Londoni Egyezmény 14. cikkelyének értelmében  24 óra alatt el kellett hagyniuk a semleges kikötőt. Az Admiral Graf Spee sérülései ez nem engedték meg, a hajóval és kimerült, sebesült legénységével kifutni öngyilkosság lett volna. Az uruguai kormány ezért különbizottságot nevezett ki, azzal az egyetlen feladattal, hogy mérjék fel a hadihajó állapotát. A döntésük értelmében 72 órát kaptak a kikötőben tartózkodni.

December 14-én szabadon bocsájtották az Admiral Graf Spee foglyait. Dove engedélyt kért, egy utolsó látogatásra.

- Sajnálom, hogy itt kellett lennie kapitányom. Búcsúajándékom kérem fogadja el – szólt hozzá a német kapitány azzal elesett tengerészének fekete, aranyhímzéses díszszalagját adta át nemes ellenfelének. Ahogy a megrendült brit kapitány magára hagyta, leült asztalához és gyermekei fotójára pillantott. Megsimította idősebb fia nevető arcát. „Boldog születésnapot fiam”. Aznap volt Jochen tizenötödik születésnapja. Később kapitányi feladatainak legnehezebb pillanatai következtek, elszállíttatta a sebesülteket a helyi katonai kórházba és gondoskodott az elesettek temetésének előkészítéséről. Nehéz szívvel sétált végig a horogkeresztes zászlókkal letakart harminchat koporsó között.

Ellenfelei a még haldokolva is veszedelmes ellenféltől tartva minden idők legnagyobb csapdáját készítették elő, álhírt juttattak el a kikötőbe, hogy a náci hírszerzés ráharapjon. A Renown páncéloscirkáló és az Ark Royal repülőgép-anyahajó közeledtét jelezték. A hióbhír hallatán nyugtalanság ütötte fel fejét a várakozó német hajó vezetősége között és természetesen Berlinben, ahol azonnal értesültek a szinte megoldhatatlan problémáról. Langsdorff tudta, hogy a kiszabott 72 óra december 18-án lejár és ő egyedül maradt önmagával és gondolataival. Hitler hallani sem akart az uruguayi internálás lehetőségéről, hanem parancsot adott a kifutásra, hogy megkíséreljékt az áttörést Argentínába. Ez azonban egyenlő lett volna a legénység és a hajó feláldozásával. A hajó elsüllyesztése pedig a vízmélység miatt kétségessé vált, ha túl alacsony helyen történne, a britek hozzájutnának a felbecsülhetetlen értéket képviselő iratokhoz, tervekhez.

A kapitány végül döntésre jutott, és legénysége a legnagyobb titokban nekilátott a hajó kiürítéséhez, mindent tönkretettek az éjszaka védelme alatt, annak sebek szaggatta belsejében, éppcsak annyit hagyva, hogy az utolsó utat megtehesse. A Tacoma német ellátóhajó szomorú feladatot kapott a készülődés alatt, az önrobbantás után ő viszi majd a legénységet Argetínába.

A montevideói lakosság már napok óta kint tolongott a parton, fényképeztek, beszélgettek, nézték, ahogy a sebei ellenére is fenséges hadihajó méltóságteljesen készülődik, megörökítettek mindent, azt is, ahogy végül 18-án este 18 óra 15 perckor lassan kiúszott a kikötőből. A hajóban már nem működött semmi, a robbantáshoz elhelyezett gyutacsok némán várakoztak. Langsdorff utoljára hagyta el a hajót, ami röviddel azután felrobbant. A hajó teste napokig lángokban állt. A Tacoma másnapra argentin kikötőbe vitte az elpusztult Graf Spee teljes megmaradt legénységét akik a partraszállást követően rögvest internálótáborba kerültek. A Buenos Aires-i hotelben elszállásolt tisztek egy búcsúestet kaptak, kapitányuk vendégül látta nemcsak őket, hanem a nagykövetség munkatársait és a nagykövetet is. Ekkor látták őt életben utoljára.

Buenos Aires,

1939. december 20.

 

Az étteremben már gyülekeztek  egy kora reggeli összejövetelre. Halkan beszélgettek az előző napok gyötrelmes pillanatairól. Egy idő után meglepetten vették észre, hogy a mindig kínosan pontos, elegáns kapitány még nem érkezett meg. Csodálkozva néztek egymásra. Úgy egy órával később Dietrich hadnagy nem várt tovább, elindult a szoba felé. Lesimította egyenruháját és megigazította kesztyűjét. Halkan kopogott, azonban nem kapott válasz. Zavartan köhintett és újból megzörgette az ajtót.

- Kapitány úr! Langsdorff kapitány!

Csönd. Olyasfajta várakozó csönd, amitől a hideg futkos az ember hátán. Dietrich lenyomta a kilincset.

A félhomályban füst táncolt. A fiatalember már-már szólásra nyitotta száját, amikor elsápadt és az asztalon hagyott félig szívott szivarról és az egyujjnyi whiskeyt őrző üvegpohárról a földön fekvő mozdulatlan alakra siklott tekintete. Visszalépett és a legrosszabbtól tartva felkereste Ascher fregattkapitányt. Együtt mentek vissza a szobába. Az egyetlen hang az elektromos ventilátor berregése volt. A tágra nyílt szempárban már nem volt élet. A kapitány a földön feküdt, a szeretett hajó zászlaján. Pisztolya a jobb kezénél hevert. Azonnal értesítették Kay elsőtisztet és vele együtt a hajóorvost  Dr. Friedrich Körtinget. Az orvos megállapíotta, hogy csak egyetlen lövés érte a jobb halántékán. Kay közelebb lépett és szigorú arcvonásai megenyhültek, ahogy felettesére nézett. Megrendülten elfordult és akkor vette észre a búcsúleveleket. Az ezt követő percekben a hotel egészében végigfutott a döbbenetes hír. Langsdorff kapitány öngyilkosságot követett el.”

 

A temetést követően a náci propaganda élesen bírálta a kapitány tetteit, hozzállását, magatartását. A gyászoló család mindennapjait nemcsak a szeretett férj és apa elvesztése árnyékolta be, hanem a minisztérium és a Gestapo zaklatása is. Langsdorff kapitány idős anyja vette át a megtört család vezetését és a gyászba öltözött karácsony, ahol a könnyek és imák vették át a mosoly helyét, életük legnehezebb ünnepe lett. A Ruthnak szóló magánlevélben férje röviden leírja döntéseit és kéri, őrizze őt meg szerető emlékezetében. Legénységét akarta visszavonhatatlan tettével megóvni és minden felelősséget magára vállalt. Utolsó soraiban megemlékezett gyermekeiről, kéri, hogy ne felejtsék el. Megnyugtatta szeretett feleségét, hogy Isten békéjében bízva ment el.

A Langsdorff-család életének tragikus eseményei korántsem értek véget. 1943-ban düsseldorfi otthonukat bombatalálta érte és egy évvel később az apja nyomdokaiba lépő mindösszesen húsz éves tengeralattjáró parancsonok Jochen Langsdorff életét vesztette egy kiküldetés során. Elisabeth Langsdorff nyolcvanöt éves korában hunyt el.

 

A kapitány özvegye Ruth és egyetlen életben maradt gyermeke Inge első ízben 1955-ben látogathatta meg a sírt a Buenos Aires-i katonai temetőben. Inge Langsdorff a mai napig gondozza, ápolja édesapja emlékét. De nemcsak ő. Az az 1100 fiatalember, akik Langsdorff kapitánynak köszönhetik életüket, akik az internálótáborban túléltek, a későbbiekben családot alapítottak, ők mind hálásak voltak azért, amit értük tett.

Dove kapitány későbbi visszaemlékezései alapján írták és rendezték az 1956-ban forgatott nagysikerű filmet a Battle of The River-Plate címmel. Könyvek tucatjai íródtak a Graf Spee végzetéről és találgatták a kapitány döntésének helyességét, emberi nagyságát, tényleges szerepét.

Még napjainban is élénken foglakoztatja a közvéleményt a kalózhajó tündöklése és bukása. Hatvannyolc évvel a történelmi csata és hatvankét évvel a világháború után a kanadai Ajax városában névadó ceremóniát tartottak. Inge Nedden (született Langsdorff) ott állt Parish polgármester mellett és az apjáról elnevezett útszakasz névtábláját tartotta karjában „Langsdorff Drive” felirattal. 2012-ben vetítették a National Geographic készítésében a „Hitler elveszett csatahajója” című dokumentumfilmet, mely igyekezett teljes képet adni a történtekről. A film a visszaemlékezések segítségével, archív fotókkal, történészek és természetesen a leányával folytatott beszélgetéseken keresztül próbálja bemutatni ennek a kivételes embernek az életét, karrierjét és magát a hajót melynek sorsa összefonódott az övével.

De azok szívében él leginkább emléke, akiket megmentett. Azok a tinédzser fiúk, akik egykoron a büszke hadihajón szolgáltak, ma már idős családapák, nagyapák. Egy részük a háború alatt megszökött és kalandos úton hazajutott, majd újra szolgálatba állt, hogy egy másik hajón haljon meg, egy másik csatában. Sokan a háború végeztével tértek vissza Németországba de a legtöbben új hazájukban maradtak az internálás letelte után, ahol családot alapítottak, dolgoztak, megöregedtek. Most pedig ott állnak évről évre, a sírhelyeknél tartott megemlékezésen családjuk körében. A beszélgetések, interjúk rendre ugyanazzal érnek véget. Idős emberek reszketeg szavaival, akik egykori önmaguk büszke, fiatalkori fotóit szorítják. Nem ismertek lehetetlen és nem féltek semmitől. Előttük állt a jövő egy olyan birodalomban, ami harcra és győzelemre termett. Ott álltak a pompás hadihajó egyenruhájában, bátran belenéztek a fényképezőgép lencséjébe és úgy érezték övék a világ.

 

Uruguay, Montevideo. A Tengerészeti Múzeumban őrzik az elsüllyedt hajóról kiemelt sasfigurát, a kapitányi ládát, egy távolságmérőt és más apróbb emléket. Elmondták, hogy 2004-ben és 2006-ban hozták felszínre a múzeumban látható tárgyakat, tervben volt a hajó kiemelése is Alfredo Etchegaray nagyvállalkozó szponzorálásában, de ebből nem lett semmi. Megnéztem az impozáns hajóhorgonyt a szabadtéri kiállításon és motorcsónakon kivittek a hajó nyughelyét jelző fekete bójához. Végül utazásom utolsó állomásaként Argentínába mentem, ahol felkeresem a sírhelyet.

Hans Langsdorff kapitány a Buenos Aires-i La Chacarita-temető német szárnyában nyugszik, és mindig van friss virág a síron. Meggyújtottam a mécsest és elhelyeztem a magyar-német nyelvű szalaggal díszített koszorút a sírkő előtt, Karl Ludwig Schwerdtfeger búcsúja gyanánt. A kis láng sokáig lobogott majd kihunyt, akár a többi mécses lángja. A temetőben nyugalom és némaság honolt. Elnéztem a tenger felé és azokra gondoltam, akik szerették és tisztelték ezt a kivételes úriembert, a gentleman-kalózt, talán az utolsó hadihajókapitányt, aki a régi császári birodalom értékrendjét és elveit követte. Az ő legénységének még élő tagjainak szavaival búcsúztam ettől az országokon és óceánokon átívelő feledhetetlen kalandtól.

 

„Nem akarta elvesztegetni az életünket, ha már nem nyerhettük meg a csatát. Ő eldobta az övét, de megmentette a miénket. Nélküle nem lennénk itt. Ő az apánk. Örökké hálásak leszünk neki.”

 

......................................................................................................................................................................................................................................................................................................

Megtekintések száma: 68 | Hozzáadta:: Izzie | Címkék (kulcsszavak): Izolde Johannsen, zsebcsatahajó, Csatahajó, Admiral Graf Spee, Paul Ascher, birodalmi kalóz, Hans Langsdorff | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: