A fejezet kategóriái

Megjelenések [0]
A Johannsen-regény sorozatok kiadási éve: A kárhozat éjjele I/Róma: 2013. A kárhozat éjjele II/Anglia 2014. A kobzos éneke I.Dal/ A titokzatos felcser 2014.

Keresés

Belépés

Naptár

«  November 2020  »
HKSzeCsPSzoV
      1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
30

Statisztika


Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Izolde Johannsen író honlapja
Vasárnap, 2020-11-29, 5:06 PM
Üdvözöllek Vendég
Főoldal | Regisztráció | Belépés | RSS

Novelláim, verseim

Novelláim, verseim.

A novellákhoz kötődő események:

2015.

"Oltár, kard, legenda" könyvbemutató. 2015.11.21. (17.00) Alexandra Könyvesház, Nyugati tér 7. IV. emelet  (Háborús idők)

2016.

"Oltár, kard, legenda" könyvbemutató. 2016. 04. 25. (18.00-19.00) Fókusz Könyváruház Bp. 1072. Rákóczi út 14. (Háborús idők)

"Szeretemváros" könyvbemutató. 2016.08.06. du. (14:00-16:00) Nyitott műhely - Budapest, VII. Ráth György u. 4. (A szerelem neve: Miskolc)

"Mítoszok és legendák" könyvbemutató. 2016.11.25. Pázmány Péter Tud. Egyetemen a konferencia keretében. (Ez próba)

2017: 

A Száznevű város - A Nyakonöntött Próbagoblin világa. (A kutyariasztó)

S(z)ó, bors, paprika - (Mitológia és krumplifőzelék)

2018: 

TRT novelláskötet - (Oradour)

 

Nyilvánosan olvasható munkám!

 

Boncasztalok a kórház kertben.

 

Boncasztalok a kórház kertben

Négyen vannak.

Mármint a nevezetes boncasztalok.

Beteglátogatóba mentem épp, amikor a hőségtől hervadozó virágágyások mellett feltűnt a gödröt ásó munkás. Új facsemetéket ültetnek, örvendeztem magamban, mert, ahogy elnéztem, a terebélyes öreg platán már elég nehézkesen bontogatta leveleit. Napokkal később újabb alakulat érkezett, és szorgos munkával méricskéltek, betont kevertek, egész délelőtt zúgtak a gépek, pihenni, kikapcsolódni nem lehetett. A lyukakat lassan feltöltötték, és én akkor arra gondoltam, bizonyára lopás-biztos padokat állítanak oda a vérszilvafa alá, de jó, legalább árnyékban ülhetünk majd. Nem értem a parkok bútorzatának tervezőit, hogy miért a tűző napra kell a jól ismert piros padokat kihelyezni, de hát nem én végeztem ezirányú képzést, én csak elszenvedem a tervezőmunka végeredményét.

Öregapám azonban titokzatos arccal ingatta fejét. Szoborcsoport kerül oda, bizonygatta. Egy hete feküdt bent kivizsgáláson. Ahogy ismerem, konzíliumokra menet biztosan szóba elegyedett a munkásokkal, azért ilyen jól értesült. Aztán egy hétre elutaztunk a gyerekekkel, és amikor visszajöttünk, első utam hozzá vezetett. A kert végéből jöttem, az új kapu felől, így elsőre fel sem tűnt, mit is látok. Csak amikor elhaladtam előtte. Előttük.

Akkor úgy éreztem, mintha a gyomromba egy jégbe csomagolt féltéglát dobtak volna.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Láttam másokat is hasonló döbbenettel, félrehúzódva bámulni, valahogy senkinek nem akarózott a frissen murvázott úton végigmenni, a különös „szoborcsoport” előtt. Mint megtudtam az elejtett szavakból, a művész szándéka szerint az élet körforgását ábrázolták. A múlt, jelen, jövő, születés, halál, újjászületés misztikumát. Csakhogy akikkel ott szörnyülködtem, azoknak sem éppen ez a kedélyes körforgás jutott az eszükbe. Apai nagyapám vidáman jött felém, már messziről integetett.

- Jól vagyok! Holnap már hazaengednek! – újságolta, és rámutatott a negyedik, tőlem balra eső tömbre. – Erre még várhatunk.

- Mármint mire, nagyapa?

- Ez a feltámadás szobra. Amit itt látsz magad körül, ez maga a történelem. Mint ez az öreg kórház is. Tudtad, hogy egy 1927-es rendelet szerint kezdték el építeni? A lerombolt Szegényház pótlására. Tizenkét éves voltam akkor.

- Nem tudom. Nekem valahogy mást jelent – morogtam, és igyekeztem nem ránézni a középső tömbre, aminek kövezetében, ha nagyon akartam, megláthattam az évtizedeken át odanyomódott magatehetetlen testek és a koponyák körvonalát. A szobrász még a lefolyókat is bent hagyta, hogy aki véletlen elfelejtené, mit is néz, abból biztosan rájöjjön. De öregapám belelkesült, és a bottal vonalakat rajzolt a fehér kavicsok közé.

- Hidd csak el. Itt van például a koruk. A helyi újság szerint, 40-50 millió évesek lehetnek, valódi tardosi márványból faragták őket.

- Tardosz? – kérdeztem a zavar tetőfokán. Szürreális volt kettőnk beszélgetése. Groteszk. A még mindig inkább fekete, mint szürkés hajú nagyapám azonban nem zavartatta magát, a változatosság kedvéért a botot most afféle kezdetleges golfütőnek használta.

- Nem görög. Tardos magyar hely, Komárom-Esztergom megyében van. Ezek pedig nem igazi márványból vannak, csak mészkövek. Ez itt például azért vörös, mert sok benne a vas. Már a rómaiak is előszeretettel bányásztak erre mifelénk – bökött balról a másodikra.

- Honnan tudod te mindezt?

- A szobatársamnak van egy olyan kis számítógépe. Jól felnagyítja a betűket. Még az is lehet, hogy holnapután veszek egyet a központban.

- Értem. Amíg itt sziesztáztok, közben a neten szörföltök. Hány éves is a lakótársad?

- 1932-es, mint ez a kórház – nevetett a saját szellemességén, és vidáman hunyorított rám, ahogy folytatta. -  Akkor készült el. Horthy eljött volna az avatására, de épp nem ért rá. Kuriózum volt a maga idejében ez a kórház. Európa szerte, és ez bizony nagy szó. A tüdőbetegeknek saját sétálóudvara és sportterasza volt.

Lopva a szoborcsoportra sandítottam. Akkor vettem észre bennük a lukakat. Ahogy jobban szemügyre vettem, nem is lukak voltak, hanem faragott ábrák. Balról az elsőn egy kulcslyuk, a másodikban egy magzat, és a negyedikben egy galamb. A velem szemben lévőn lehunyt szemű halotti maszkok süppedtek a kőbe.

- Belegondoltál már abba, hogy hányan feküdtek ezeken az asztalokon? – kérdezte érdeklődőn.

- Igyekeztem, hogy ne jusson az eszembe.

- Ha 1932-ben adták át a kórházat, és napi nyolc órán át dolgoztak, az annyi, mint…

- Szépen kérlek, nem beszélhetnénk másról? Téged csöppet sem zavar, hogy ezek itt állnak pőrén, és arra figyelmeztetnek, hogy meghalhatsz? Egyáltalán, mit keresnek itt?

- Újakat kaptak és a boncmester nem akarta bezúzatni őket. Ez a pórias oka. Ragaszkodott hozzájuk. Egyébként én kedvelem ezeket a szobrokat. Mindennap kijövök ide, és emlékezem. A gyerekkoromra, a szüleimre, a háborúkra és az azt követő időkre, 1989-re, a nagy változások idejére. És az időre. Tudod, nekem nincs már újabb négy évem arra, hogy várjam a csodát. Eddig vártam, de valahogy sosem jött el.

- Ugyan már!

- Kilencvenhat éves vagyok, az már valami! Gondold csak el, több, mint negyven éve élősködök a nyugdíjrendszer nyakán!

- Nagyapa! – elnevettem magam.

- Így igaz. Alig van már valaki, aki korombeli. A klubban mindösszesen három nyolcvanéves és négy hetvenéves van. A fiúk rosszabbul néznek ki, mint én.

- A fiúk…

- Hozzám képest mind tacskó. De ezek a kövek… ezek mindent láttak. A boncmester ugyancsak kedvelheti a történelmet, ezért nem egyezett bele a megsemmisítésükbe, hogy összetört hulladékká váljanak. Meg akarta őrizni őket az utókornak. Nemcsak a márványt, hanem a halottak emlékét is.

- De miért nem egy angyalt állítottak ide? Egy szép, szomorú nőalakot, pufók csecsemővel a karján?

- Mert ezek az asztalok mindent megőriztek. Mindenkinek a léleknyomait.

- Nagyapa, áruld, el, miféle ezoterikus oldalakat böngésztek titokban?

Nevetett.

- Az avatóünnepséget nem láttam, akkor voltam épp szívultrahangon, de azt mesélték, hogy fehér leplek borították a márványtömböket, és eljött a római katolikus püspök is, aki megáldotta a szobrokat. Gyere, kísérj el. Meghívlak egy kávéra.

 

Lassan ballagtunk, egymásba karolva. Habos kávét vett nekem, sok cukorral és fahéjjal megszórva. Ahogy visszasétáltunk a parkba, előhozta azokat a közös bevásárlásokat, amikor téli fagyit és selyemcukrot vett nekem a közeli közértben, és én hogy örültem neki. Ez igaz is volt, de még inkább örültem volna egy zacskó dianás cukorkának, de abból mindig csak egyetlen egy szemet kaptam. Halkan beszélgettünk, mert a család nem tartozott másra. A gyerekekről kérdezett, és a bizonyítványukról. Büszke volt rájuk, különösen a kislányra. Mindig is lánypárti volt, és ő, a legkisebb, az ujja köré csavarta. Ha átvittem hozzá, inkább már csak ült a karosszékben, és nézegette, ahogy játszik, tesz-vesz, és mindent odaadott neki, amit csak kért. Még a már nem működő, nagy, piros, tárcsás telefont is levette a szekrényből, és elgondolkodva figyelte, ahogy komoly beszélgetéseket folytat a semmibe vezető telefonvonalon egy másik kislánnyal, akit mi nem is ismerünk.

Mindenféle szóba került, a héten történt Iszlám Állam általi terrortámadástól kezdve az, hogy fiatalkorában ő fésülte be a ravatalozóban Csinszka haját, mert rövid ideig egy jó nevű pesti szalon ügyes kezű fodrásza volt, amíg ügynök nem lett, és háztartási tisztítószerekkel házalt, majd az élete egészen más fordulatot nem vett. Amikor elfáradt az üldögélésben, újra sétára indultunk, és újfent a szoborcsoport felé kanyarodtunk.

- Olyan ez, mint Maupassant és az Eiffel-torony. Tudod, meséltem, mennyire utálta, ki nem állhatta, mégis a legtöbbször a fenti étteremben üldögélt. Amikor megkérdezték tőle miért teszi, azt felelte:

- Ez az egyetlen hely, ahonnan nem látom! – feleltem vele egyszerre, és a hangunk összecsengett. Sokszor mesélte már, kívülről tudtam a csattanóját. – Maupassant-nak igaza volt! – súgtam a fülébe kicsit bosszúsan. Akkor botjára támaszkodva a fűre lépett, és a kulcslyukas kompozícióhoz ballagott.

- Menj át a túlfelére – szólt kedvesen, és az előtte terpeszkedő remekműre bökött. Megkerültem a nagyra nőtt kártyapaklihoz hasonlító lapos asztalokat, és megálltam pont vele szemben. Egy ideig álldogáltam, aztán közelebb hajoltam. Ő is így tett, mert azon kaptam magam, hogy egymást nézzük a parányi faragáson keresztül.

- Előttem az utódom. Ez az élet misztériuma. Benned élek majd tovább, és a te gyerekeidben. Amíg egyetlen leszármazottam is emlékszik rám, nem haltam meg.

- Ne mondj ilyeneket!

Elsírtam magam. Elfordultam az asztaltól, mígnem megéreztem a vállamon nehéz, meleg tenyerét.

- A szobrászt és a boncorvost a legjobb szándék vezette. Ezek a gyász és a megnyugvás szobrai. Csak ti, fiatalok botránkoztok meg, nekünk ez már mást jelent. Idővel te is megtudod. Most pedig siess haza, és öleld meg a gyerekeket.

Csak álltam, és szorítottam. Lógtam rajta, ahogy annak idején. Akkor ő magas volt, elegáns, fekete hajú és rettenthetetlen, ahogy az egyenruhájában sétált fel s alá a nappaliban. De most törékeny lett, és sokat fogyott. Vigyázva engedtem el.

- Otthon találkozunk! Majd átjövök!

Kifelé menet többször visszafordultam, és integettem. Végig ott állt, nézte, ahogy elmegyek.

 

Másnap hajnalban elaludt. Úgy halt meg, ahogy mindig is szeretett volna, álmában.

Két hónappal később a szabadnapomon, magam sem tudom, miért, de hirtelen a kórház felé kanyarodtam. Besétáltam a kertbe, és megkerestem a szobrokat. A gondosan nyírt fűben kis mécsesek sorakoztak, körülöttük a rászáradt, színes faggyú, eldobott, feketére pörkölődött gyufaszálak. A gyászolók szeretetének jelei. Tehát igaz. Megértették a művész mondandóját.

Állomások. Az élet állomásai… és mi mindet végiglátogatjuk egyszer.

 

 

Megjelent: 2015.11.20-án a Litera-Túra Irodalmi Művészeti és Kulturális Magazinban (online, facebook)

© Izolde Johannsen, 2015

 

 

Egyéb munkáim, alkalmi versek:
 
esküvőre...
 
Számtalan éjszaka, nappalok sodrása
egybefon végzetünk lélegző liánja
reméljük örökké élhet a szerelmünk
együtt mindig együtt míg csak dobban szívünk.
Lásd gyertyánk lángja hűségünk lobbanása
egymásért élünk s csókunk forrósága
mindig e szép nap örömét hirdeti.

 
 
 
Angyalkánk emlékére...
 
Legyél a Szél téli éjszakákon
Legyél az Avar mely csörögve táncol
Legyél a Zápor dörgő harsonával
Legyél a Tűz vöröslő kabáttal
Legyél a Föld mely mindent eltakar
Legyél a Villám vakító haraggal
Legyél az Ég, legyél a Csillagok
Legyél Ág, mit a hajnal ringatott
Legyél a Fény, mi lenéz a Földre,
vagy bármi más, csak ne tűnj el örökre!
 
 
 
 
 
 
Ezen az oldalon megismerheted verseimet, melyeket papírra vetettem azon percekben, amikor nem a kéziratokon dolgoztam.
 
"Haiku"
 
Az "Admiral Graf Spee" zsebcsatahajó történelmi regényének egy pillanata

Sötét súlyos vágy
halálba merülni el
fehér tengeren.
 
Üres tarlón

Száraz búzaszál
akár fénylő napsugár
lengeti a szél.
 
Mai kép
 
Széthullott család
lépked sírva porain
törött bögréknek.
 
Kétely
 
Húsomba harapsz
most gyűlölsz vagy tán szeretsz?
Ez a boldogság?

Derengő fény
 
Éjsötét homály
eloszlik csókod nyomán
arany gyertyaláng.

"Négysoros" 


Egykor volt szerelem

 Az élet elsodor
másé már az álom
magányod elrepít
csak árnyképed látom. 


Felhőből szőtt vágyak
kék selyme elszakadt
napba fújt csókjaink
föld alatt porlanak.
 
képek...
 A halhatatlan gyermek

 Koromba mártott ecsetvég
átfesti fehér lapjaim
rohanó percek, hónapok
múltam s jövőm összeér.
Minden mi volt, semmibe vész
bőrömbe égett végzetem,
holtak csontjain ébredek
csak álmodom, hogy létezem.
 
"Caspar "

Fátylat húz arca elé a sápadt Hold
fénysugárral fonva körbe a tájat
kövér gömbje magához ránt s felold
könnyű lepellel hűsítve a lázat.

Egy ifjú ballag a holdbéli tájon,
végzete hívja, kergeti s várja,
álmodta életét, vagy élete álom?
Félő, hogy a választ már meg nem találja.

Bíborba öltözött felhők sodrában
lépked egyre messzebb nem félve, bátran,
napja lett a Hold s az égi pázsiton,

milliárd csillagnak hűvös honában,
elbűvölt létének átkos rabláncában,
sír, egyre sír túl élten és halálon.


 
Ez egy régebbi szösszenet, szonettbe rejtve :)


"Szeretőmhöz"

Szótlan éjszakák s égő nappalok
Zúgó förgeteg, lángoló pirkadat
Emésztő vágyak, fullasztó sóhajok
Reszkető szívvel őrzöm álmodat.

Egymagam ébredek, vaksötét éjjel
Lángok közt járom hófehér útjaim
Egyedül alszom el zaklatott szívvel
Magányból szőttem szomorú álmaim.

Régóta hozzád szól sebzett énekem
Ajkadon csókom ég, csókod az életem
Bocsáss meg ha fáj, bocsáss el ha látod,

Janus-arccal máshoz kerget végzetem,
A magány tavába hűtlen szívem mártod,
Igy bűnhődj csalfa!- legyen ez sírversem.


Alább pedig a Caspar regény egyik meghatározó pillanatából ragadtam ki a verset, ez Giordano Bruno jövőjét vetíti elő...

Lángoló lélek
lángod eléget
föld és az égbolt
bezárul előtted.

Nem véd meg Isten
nem véd meg ember
Nap tüze éget,
máglya emészt el.

 

 

 
 © Izolde Johannsen. Minden jog fenntartva