A fejezet kategóriái

Megjelenések [0]
A Johannsen-regény sorozatok kiadási éve: A kárhozat éjjele I/Róma: 2013. A kárhozat éjjele II/Anglia 2014. A kobzos éneke I.Dal/ A titokzatos felcser 2014.

Keresés

Belépés

Naptár

«  Május 2017  »
HKSzeCsPSzoV
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031

Statisztika


Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Izolde Johannsen író honlapja
Péntek, 2017-05-26, 6:03 PM
Üdvözöllek Vendég
Főoldal | Regisztráció | Belépés | RSS

Novelláim, verseim

Novelláim, verseim.

A novellákhoz kötődő események:

"Oltár, kard, legenda" könyvbemutató. 2015.11.21. (17.00) Alexandra Könyvesház, Nyugati tér 7. IV. emelet  (Háborús idők)

"Oltár, kard, legenda" könyvbemutató. 2016. 04. 25. (18.00-19.00) Fókusz Könyváruház Bp. 1072. Rákóczi út 14.

"Szeretemváros" könyvbemutató. 2016.08.06. du. (14:00-16:00) Nyitott műhely - Budapest, VII. Ráth György u. 4. (A szerelem neve: Miskolc)

"Mítoszok és legendák" könyvbemutató. 2016.11.25. Pázmány Péter Tud. Egyetemen a konferencia keretében. (Ez próba)

 

Nyilvánosan olvasható munkáim!

 

Boncasztalok a kórház kertben.

A fák.

 

Boncasztalok a kórház kertben

Négyen vannak.

Mármint a nevezetes boncasztalok.

Beteglátogatóba mentem épp, amikor a hőségtől hervadozó virágágyások mellett feltűnt a gödröt ásó munkás. Új facsemetéket ültetnek, örvendeztem magamban, mert, ahogy elnéztem, a terebélyes öreg platán már elég nehézkesen bontogatta leveleit. Napokkal később újabb alakulat érkezett, és szorgos munkával méricskéltek, betont kevertek, egész délelőtt zúgtak a gépek, pihenni, kikapcsolódni nem lehetett. A lyukakat lassan feltöltötték, és én akkor arra gondoltam, bizonyára lopás-biztos padokat állítanak oda a vérszilvafa alá, de jó, legalább árnyékban ülhetünk majd. Nem értem a parkok bútorzatának tervezőit, hogy miért a tűző napra kell a jól ismert piros padokat kihelyezni, de hát nem én végeztem ezirányú képzést, én csak elszenvedem a tervezőmunka végeredményét.

Öregapám azonban titokzatos arccal ingatta fejét. Szoborcsoport kerül oda, bizonygatta. Egy hete feküdt bent kivizsgáláson. Ahogy ismerem, konzíliumokra menet biztosan szóba elegyedett a munkásokkal, azért ilyen jól értesült. Aztán egy hétre elutaztunk a gyerekekkel, és amikor visszajöttünk, első utam hozzá vezetett. A kert végéből jöttem, az új kapu felől, így elsőre fel sem tűnt, mit is látok. Csak amikor elhaladtam előtte. Előttük.

Akkor úgy éreztem, mintha a gyomromba egy jégbe csomagolt féltéglát dobtak volna.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Láttam másokat is hasonló döbbenettel, félrehúzódva bámulni, valahogy senkinek nem akarózott a frissen murvázott úton végigmenni, a különös „szoborcsoport” előtt. Mint megtudtam az elejtett szavakból, a művész szándéka szerint az élet körforgását ábrázolták. A múlt, jelen, jövő, születés, halál, újjászületés misztikumát. Csakhogy akikkel ott szörnyülködtem, azoknak sem éppen ez a kedélyes körforgás jutott az eszükbe. Apai nagyapám vidáman jött felém, már messziről integetett.

- Jól vagyok! Holnap már hazaengednek! – újságolta, és rámutatott a negyedik, tőlem balra eső tömbre. – Erre még várhatunk.

- Mármint mire, nagyapa?

- Ez a feltámadás szobra. Amit itt látsz magad körül, ez maga a történelem. Mint ez az öreg kórház is. Tudtad, hogy egy 1927-es rendelet szerint kezdték el építeni? A lerombolt Szegényház pótlására. Tizenkét éves voltam akkor.

- Nem tudom. Nekem valahogy mást jelent – morogtam, és igyekeztem nem ránézni a középső tömbre, aminek kövezetében, ha nagyon akartam, megláthattam az évtizedeken át odanyomódott magatehetetlen testek és a koponyák körvonalát. A szobrász még a lefolyókat is bent hagyta, hogy aki véletlen elfelejtené, mit is néz, abból biztosan rájöjjön. De öregapám belelkesült, és a bottal vonalakat rajzolt a fehér kavicsok közé.

- Hidd csak el. Itt van például a koruk. A helyi újság szerint, 40-50 millió évesek lehetnek, valódi tardosi márványból faragták őket.

- Tardosz? – kérdeztem a zavar tetőfokán. Szürreális volt kettőnk beszélgetése. Groteszk. A még mindig inkább fekete, mint szürkés hajú nagyapám azonban nem zavartatta magát, a változatosság kedvéért a botot most afféle kezdetleges golfütőnek használta.

- Nem görög. Tardos magyar hely, Komárom-Esztergom megyében van. Ezek pedig nem igazi márványból vannak, csak mészkövek. Ez itt például azért vörös, mert sok benne a vas. Már a rómaiak is előszeretettel bányásztak erre mifelénk – bökött balról a másodikra.

- Honnan tudod te mindezt?

- A szobatársamnak van egy olyan kis számítógépe. Jól felnagyítja a betűket. Még az is lehet, hogy holnapután veszek egyet a központban.

- Értem. Amíg itt sziesztáztok, közben a neten szörföltök. Hány éves is a lakótársad?

- 1932-es, mint ez a kórház – nevetett a saját szellemességén, és vidáman hunyorított rám, ahogy folytatta. -  Akkor készült el. Horthy eljött volna az avatására, de épp nem ért rá. Kuriózum volt a maga idejében ez a kórház. Európa szerte, és ez bizony nagy szó. A tüdőbetegeknek saját sétálóudvara és sportterasza volt.

Lopva a szoborcsoportra sandítottam. Akkor vettem észre bennük a lukakat. Ahogy jobban szemügyre vettem, nem is lukak voltak, hanem faragott ábrák. Balról az elsőn egy kulcslyuk, a másodikban egy magzat, és a negyedikben egy galamb. A velem szemben lévőn lehunyt szemű halotti maszkok süppedtek a kőbe.

- Belegondoltál már abba, hogy hányan feküdtek ezeken az asztalokon? – kérdezte érdeklődőn.

- Igyekeztem, hogy ne jusson az eszembe.

- Ha 1932-ben adták át a kórházat, és napi nyolc órán át dolgoztak, az annyi, mint…

- Szépen kérlek, nem beszélhetnénk másról? Téged csöppet sem zavar, hogy ezek itt állnak pőrén, és arra figyelmeztetnek, hogy meghalhatsz? Egyáltalán, mit keresnek itt?

- Újakat kaptak és a boncmester nem akarta bezúzatni őket. Ez a pórias oka. Ragaszkodott hozzájuk. Egyébként én kedvelem ezeket a szobrokat. Mindennap kijövök ide, és emlékezem. A gyerekkoromra, a szüleimre, a háborúkra és az azt követő időkre, 1989-re, a nagy változások idejére. És az időre. Tudod, nekem nincs már újabb négy évem arra, hogy várjam a csodát. Eddig vártam, de valahogy sosem jött el.

- Ugyan már!

- Kilencvenhat éves vagyok, az már valami! Gondold csak el, több, mint negyven éve élősködök a nyugdíjrendszer nyakán!

- Nagyapa! – elnevettem magam.

- Így igaz. Alig van már valaki, aki korombeli. A klubban mindösszesen három nyolcvanéves és négy hetvenéves van. A fiúk rosszabbul néznek ki, mint én.

- A fiúk…

- Hozzám képest mind tacskó. De ezek a kövek… ezek mindent láttak. A boncmester ugyancsak kedvelheti a történelmet, ezért nem egyezett bele a megsemmisítésükbe, hogy összetört hulladékká váljanak. Meg akarta őrizni őket az utókornak. Nemcsak a márványt, hanem a halottak emlékét is.

- De miért nem egy angyalt állítottak ide? Egy szép, szomorú nőalakot, pufók csecsemővel a karján?

- Mert ezek az asztalok mindent megőriztek. Mindenkinek a léleknyomait.

- Nagyapa, áruld, el, miféle ezoterikus oldalakat böngésztek titokban?

Nevetett.

- Az avatóünnepséget nem láttam, akkor voltam épp szívultrahangon, de azt mesélték, hogy fehér leplek borították a márványtömböket, és eljött a római katolikus püspök is, aki megáldotta a szobrokat. Gyere, kísérj el. Meghívlak egy kávéra.

 

Lassan ballagtunk, egymásba karolva. Habos kávét vett nekem, sok cukorral és fahéjjal megszórva. Ahogy visszasétáltunk a parkba, előhozta azokat a közös bevásárlásokat, amikor téli fagyit és selyemcukrot vett nekem a közeli közértben, és én hogy örültem neki. Ez igaz is volt, de még inkább örültem volna egy zacskó dianás cukorkának, de abból mindig csak egyetlen egy szemet kaptam. Halkan beszélgettünk, mert a család nem tartozott másra. A gyerekekről kérdezett, és a bizonyítványukról. Büszke volt rájuk, különösen a kislányra. Mindig is lánypárti volt, és ő, a legkisebb, az ujja köré csavarta. Ha átvittem hozzá, inkább már csak ült a karosszékben, és nézegette, ahogy játszik, tesz-vesz, és mindent odaadott neki, amit csak kért. Még a már nem működő, nagy, piros, tárcsás telefont is levette a szekrényből, és elgondolkodva figyelte, ahogy komoly beszélgetéseket folytat a semmibe vezető telefonvonalon egy másik kislánnyal, akit mi nem is ismerünk.

Mindenféle szóba került, a héten történt Iszlám Állam általi terrortámadástól kezdve az, hogy fiatalkorában ő fésülte be a ravatalozóban Csinszka haját, mert rövid ideig egy jó nevű pesti szalon ügyes kezű fodrásza volt, amíg ügynök nem lett, és háztartási tisztítószerekkel házalt, majd az élete egészen más fordulatot nem vett. Amikor elfáradt az üldögélésben, újra sétára indultunk, és újfent a szoborcsoport felé kanyarodtunk.

- Olyan ez, mint Maupassant és az Eiffel-torony. Tudod, meséltem, mennyire utálta, ki nem állhatta, mégis a legtöbbször a fenti étteremben üldögélt. Amikor megkérdezték tőle miért teszi, azt felelte:

- Ez az egyetlen hely, ahonnan nem látom! – feleltem vele egyszerre, és a hangunk összecsengett. Sokszor mesélte már, kívülről tudtam a csattanóját. – Maupassant-nak igaza volt! – súgtam a fülébe kicsit bosszúsan. Akkor botjára támaszkodva a fűre lépett, és a kulcslyukas kompozícióhoz ballagott.

- Menj át a túlfelére – szólt kedvesen, és az előtte terpeszkedő remekműre bökött. Megkerültem a nagyra nőtt kártyapaklihoz hasonlító lapos asztalokat, és megálltam pont vele szemben. Egy ideig álldogáltam, aztán közelebb hajoltam. Ő is így tett, mert azon kaptam magam, hogy egymást nézzük a parányi faragáson keresztül.

- Előttem az utódom. Ez az élet misztériuma. Benned élek majd tovább, és a te gyerekeidben. Amíg egyetlen leszármazottam is emlékszik rám, nem haltam meg.

- Ne mondj ilyeneket!

Elsírtam magam. Elfordultam az asztaltól, mígnem megéreztem a vállamon nehéz, meleg tenyerét.

- A szobrászt és a boncorvost a legjobb szándék vezette. Ezek a gyász és a megnyugvás szobrai. Csak ti, fiatalok botránkoztok meg, nekünk ez már mást jelent. Idővel te is megtudod. Most pedig siess haza, és öleld meg a gyerekeket.

Csak álltam, és szorítottam. Lógtam rajta, ahogy annak idején. Akkor ő magas volt, elegáns, fekete hajú és rettenthetetlen, ahogy az egyenruhájában sétált fel s alá a nappaliban. De most törékeny lett, és sokat fogyott. Vigyázva engedtem el.

- Otthon találkozunk! Majd átjövök!

Kifelé menet többször visszafordultam, és integettem. Végig ott állt, nézte, ahogy elmegyek.

 

Másnap hajnalban elaludt. Úgy halt meg, ahogy mindig is szeretett volna, álmában.

Két hónappal később a szabadnapomon, magam sem tudom, miért, de hirtelen a kórház felé kanyarodtam. Besétáltam a kertbe, és megkerestem a szobrokat. A gondosan nyírt fűben kis mécsesek sorakoztak, körülöttük a rászáradt, színes faggyú, eldobott, feketére pörkölődött gyufaszálak. A gyászolók szeretetének jelei. Tehát igaz. Megértették a művész mondandóját.

Állomások. Az élet állomásai… és mi mindet végiglátogatjuk egyszer.

 

 

Megjelent: 2015.11.20-án a Litera-Túra Irodalmi Művészeti és Kulturális Magazinban (online, facebook)

© Izolde Johannsen, 2015

A fák

 

- A fák, a fák!

A halk, elkínzott gyerekhang előkúszott a küszöb alól, akár egy nehéz, sárga kígyó, ami oly sok fájdalmat nyelt már, hogy most önnön terhének súlya alatt vonaglik. A fehér festék rég lekopott a kulcslyuk körül, a kilincs kifényesedett a rengeteg nyitogatástól. Vagy épp ellenkezőleg, a kulcscsomók mindennapos kemény csapódásától kopott ki a fehér hideg szigora, és hozta elő a fa eredeti sötét, melengető erezetét. Három kórházi egyenruhás gyakornok lépdelt egymás nyomában a fal mellett. Az ajtóhoz érve megtorpantak. Hiányzott róla a névtábla, a helye megvolt, de vagy lelopták, vagy soha nem is került fel a helyére. Nem hirdette semmi, hogy itt, az épület ezen eldugott szárnyában is vannak gyerekek.

Egy kórház a sok közül, amit a végzős növendékek látogattak, hogy a gyakorlat alatt tanuljanak, és munkájukkal valamelyest mentesítsék a már akkor is végletesen leterhelt ápolókat. A kórház arc nélkül és név nélkül a helyet biztosította. A fővárosi épület neves, régi múltra visszatekintő neurológiáján gyakorlatoztak. 1991 nyarát írták, és ők hárman meg akarták váltani a világot. Vagy legalábbis sarkig kitárni az ajtót, amit a kanyargós folyosó végén találtak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ottlétük harmadik napján derült ki, hogy a kórházban nevelőotthonos gyermekeket is ápolnak, olyanokat, akikről lemondtak a szülők, mert betegségük visszafordíthatatlan stádiumba került, és felőrölte volna maradék életüket. A szülőkét természetesen, mert a gyermekeké már rég eltűnt valamiféle ködös, szörtyögő homályban. Végső soron meglehet érteni a szülőket, miért döntöttek úgy, hogy önnön karjuk szerető öleléséből az állam karjába lökik saját vérüket. Mindenkinek egyetlen élete van csupán.

A fehér ajtó mögött három nevelőotthonos gyermek sínylődött, és haldoklott lassú agóniával, ami a teljes leépüléshez, elfogyáshoz és fogcsattogtató őrülethez vezetett. Orvosaik ellátták őket gyógyszerekkel a görcsrohamok idejére, ápolóik táplálták, fürdették, krémezték őket, ahogy azt a könyvek és a lelkiismeret előírja, de ennyi. A többit a természetre bízták.

- Levente! Rossz vagy! Nem szabad… megverlek!

 

A tanulónővérek riadtan lestek egymásra. Mi folyik az ajtó mögött? Nyugodt léptek közeledtek a folyosó vége felől. Magas, már-már egészségtelenül vézna, ritkás haját szoros kontyban hordó, mosolytalan ápolónő közeledett. Az, aki az elmúlt napokban épp csak a köszönésüket fogadta, aki kitért a beszélgetés elől, és akitől többen a csoportunkból igencsak féltek. Tiszta huzatokat hozott, és egy összehajtott szennyeszsákot. Elhaladt mellettük, aztán az ajtó előtt visszafordult.

- Bejöhettek! – szólt hozzájuk nyugodt, közömbös hangon, és baljával lenyomta a kilincset.

Tiszta, tágas, napfényes szoba fogadta őket, benne egy zárható fehér szekrény, jókora asztal, s annak fehér lepedőből rögtönzött egyszerű terítőjén kifőzött cumisüvegek sorakoztak. Alatta fejjel lefelé fordított kopott, sárga gyerekkád lapult, mint félénk teknősbéka a mesterséges barlang védelmében. A szoba túloldalán pedig a három rácsos ágy, és abban a gyermekek. Egyik sem fordult az érkezők felé, jöttük éppoly észrevétlen maradt, mintha nem történt volna semmi. Az ápolónő letette a huzatokat a szoba egyetlen székére, aztán az egymás mellett szorongó leányokra nézett.

- Nincs itt semmiféle titok. Ők azok a gyerekek, akikről odalent hallottatok. Az „intézetisek”. Ő itt jobbra Gáborka. Három éves. Súlyosan elhanyagolt állapotban került az intézetbe, alkoholista szülőktől. Két évesen még nem tudott járni és mivel további egy évig ki sem került az ágyból, gyaníthatóan már nem is fog megtanulni. Értelmi fogyatékos és mindkét szemére megvakult kezeletlen gyermekkori zöldhályog miatt. A középső fiúcska már hat éves. A neve Patrik, vidékről került ide egy kisvárosból. Szintén értelmi fogyatékos. Járni ugyan tud, de kénytelenek vagyunk bezárni, mert mindent a szájába töm válogatás nélkül. Semmilyen tárgy nem lehet az ágyában, és többször ellenőrizni kell, hogy a saját ruházata megfelelő csomózású-e, mert a kontrollálatlan mechanizmus során a textíliát is addig nyeli, amíg lehetősége van rá. A fogait elkoptatta az állandó csikorgatástól, ez az egyetlen hang, amivel hírt ad magáról. Alkatilag ép, képes lenne a beszédre, de értelmileg messze elmarad a korosztályától.

Cuppogás hallatszott a fal melletti ágy felől, és mozgás támadt. A rettentően sovány, borzas, barna hajú fiúgyermek odafordította fejét feléjük, és bal lábát hirtelen az égnek lökte, majd visszanyújtotta. Az ápolónő most először elmosolyodott, és ez a mosoly hirtelen megszépítette szigorú vonású arcát. Odament a rácsos ágyhoz, óvatosan kiakasztotta a rácsot, lehúzta, és megsimogatta a gyermek csapzott haját.

- Ő pedig Levente. Tizenhárom éves. A szülei két éve mondtak le róla, mert az addig teljesen normálisan fejlődő gyermeküknél visszafordíthatatlan agykárosodást diagnosztizáltak, ami gyors leépüléssel, agresszióval, és szintén epilepsziával jár. Eddig még nem derült ki, mi okozhatta. Levente most egy hat éves gyermek szintjén van. – Odafordult a gyakornokokhoz, miközben eligazgatta a vékony testet takaró ingecskét. – Mondott valamit?

- Igen. Valami olyasmit, hogy Levente rossz vagy, megverlek – nyögte ki a szélső pufók, kipirult arcú leányzó elszorult torokkal. Az ápolónő szomorúan bólintott.

- Akkor megint rohamozott. Levente nem beszél, csak a rosszullétek után. Akkor tisztán, érthetően mindig ugyanazt a három mondatot ismételgeti. Nyilván bántalmazhatták otthon, amikor még nem derült ki, miért romlik a viselkedése és az tanulmányi átlaga.

- Mit kell a roham alatt csinálni?

- Semmit. Ha éppen jelen vagyunk, akkor sem kell aggódni, nem tud kárt tenni magában. Nincs elég ereje hozzá, és az eldeformálódott lábfejei miatt attól sem kell tartani, hogy kimozdulna. Naponta többször oldalra fektetjük, párnákkal feltámasztjuk, hogy ne dőljön el. Ez a kisfiú tizenegy évesen még kitűnő tanuló volt.

Döbbenten hallgatták, mialatt a vezető ápoló előkészítette az ágyhúzás eszközeit. Önkéntelenül léptek oda mellé segíteni. Az első benyomás ez esetben alaposan félrevezette mindhármukat. A barátságtalan külső, a megkeseredett arcvonások mögött, egy érző szívű, munkáját szerető ember rejtőzött. Talán épp az efféle reménytelen esetek, a szenvedésre ítélt ártatlanok látványa keményítette meg ennyire. Azokkal, akik gondtalanul élték mindennapjaikat, talán nehezére esett kommunikálnia.

- Nyisd ki a szekrényt és hozd ide a gyógyszeres dobozt – intett a középsőnek, akit felzaklatott a látvány, épp ezért örült, hogy végre tehet valamit, mert addig csak a lepedő végeit csomózta.

- Érdekes fecskendők – nyugtázta meglepetten harmadik társuk, a szőke rövid hajú, akinek mindig nevetésre állt a szája. Most azonban csodálkozó arcot vágott, ahogy a kinyitott dobozba pillantott.

- Nem egészen azok. Leventének szájon át nem adhatunk gyógyszert, mert vagy kiköpi, vagy félrenyeli. Ez a szer a bélrendszerből szívódik fel, csillapítja és ritkítja a rohamokat. Egy időben nagyon sok kúpot kellett használni, havonta legalább negyvenet.

- Ez jobban hat?

- Igen. Kevesebbszer van nagyrohama. A héten eddig csak háromszor fordult elő, de többször van napjában kisrohama. Azután szokott beszélni, és nyugodtabbá válik. A roham előtt nagyon nyugtalan, morog, csapkod, abból tudjuk, hogy érkezik.

A kövérkés tanulónővér közben a másik két kisfiú ágya közötti keskeny sávban állt. Gáborka megérezhette, hogy figyelik, mert fejét mozgatta, és az alvóbabájának, egy kikopott bundájú, megviselt moncsicsinek kemény műanyag fejét kocogtatta ütemesen elülső fogaihoz.

- Észrevett! – szólt örömmel a gödröcskés arcú gyakornok.

- Ki kell, hogy ábrándítsalak, mert ez Gáborka egyetlen viselkedési mintája. A fogát kocogtatja, hogy éhes. Állandóan éhes. Ha megitatjuk, utána alszik majd, és ébredés után kezdődik minden elölről.

A kis Patrik ezalatt kitartó türelemmel csikorgatta fogsorát. A hang, amit először észre sem vettünk, egy negyed óra elteltével fülsértően idegesítő zajjá vált. A vezető ápolónő megmelegítette az előtérben lévő mikrosütőben a cumisüvegek tartalmát, kapóra jött hármójuk segítsége, így elosztotta közöttük a két kisebb fiú etetését, ő maradt Leventével, aki szemmel láthatóan a kedvence lehetett. Védenceik nyugodtan itták a tápszert, amikor Levente jobbja a cumisüveg felé kapott, szeme fennakadt és a csenevész lábak rángatózni kezdtek. Egyszerre ugrottak fel. Az ápolónő némán és higgadtan fogadta a változást, tette a dolgát, majd a roham végeztével rámutatott az ágyneműre. Kicserélték. A sápadt fiúcska immáron tiszta ruhában az ablak felé fordította fejét, és szelíd hangon megszólalt.

- Levente! Rossz vagy! Nem szabad… megverlek!

 

Az ezt követő napokban a meglepően elcsöndesedett trió csak a kopott fehér ajtó mögötti betegeket ápolta. Végül a szöszke segédkezhetett Levente ápolásában, mert őt nem rémítette semmi. Az ötödik napon, amikor épp a jegyzeteket készítette, és bejött az ápolónő, a tanuló felkelt, és odahívta az ablakhoz.

- Azt hiszem, Levente közölni szeretne velünk valamit. A rosszullétek után mindig jobbra fordul és kitartóan bámulja az ablakot.

- De mit láthat ott, ami ennyire érdekli?

- A nagy platán leveleinek a mozgását. Az érdekli.

A vezető ápolónő visszafordult az alvó gyermek felé.

- Ez a kisfiú két év alatt elvesztette a tudatát. Ami működő agyterülete megmaradt, az is minden rohammal egyre csak zsugorodik.

- Talán szerette a növényeket. Azt mesélte nekünk, hogy Levente kitűnő tanuló volt valaha. Erre emlékezhet. A fákra és a levelekre.

- Rögtön jövök. Engedélyt kérek, és felhívjuk az anyját.

Izgatottan vártak a hírekre. Ebédidő közeledtével már rutinosan etették a gyermekeket. Gáborka és Patrik állandó ottlétüknek köszönhetően láthatóan jobb állapotba került, időnként már felfigyeltek a hangjukra, elnyújtott huhogó és gagyarászó hangokat hallattak. Fél óra elteltével az ápolónő két markos betegszállítóval tért vissza. Egészen kipirult az örömtől.

- Oda tegyétek az ágyat az ablak elé. Az asztalkának itt amúgy is jobb helye lesz!

A rácsos ágy, benne a pehelysúlyú kisfiúval a nagydarab beteghordók segítségével tehát az ablak közelébe került. Levente az érdeklődés legkisebb jele nélkül fogadta a változást. A felnőttek félreálltak, és egy láthatatlan vonal mentén felsorakoztak, még a megtermett szakállas férfiak is megilletődött némasággal lesték a mozdulatlanul fekvő gyermeket. Ekkor kósza szellő suhant át a sárgászöld levelek között, és megmozgatta azokat. Levente tompa, fakó tekintetébe élet költözött, és szeme az ablak felé rebbent. Cuppantott és reszketeg jobbja felemelkedett a takaróról.

- Levente – lehelte alig hallhatóan. – Nézz ide, Levente!

 

Idestova húsz éve, hogy egy rég megszűnt kórházban, a leépítések áldozatául esett osztályon, önmagába zárt nagybeteg kisfiú azt remélte, hátha benyitnak hozzá. Várta, hogy észrevegyék, megértsék, teljesítsék az egyetlen, mindennél nagyobb óhaját. Már csak ez maradt neki, a szélben és fényben táncoló falevelek. Amikor a gyakornokok eljöttek a kiírt óraszám végeztével, mindannyian tudták, hogy a történet a szívünkbe zárt gyermekek számára csak egyféleképpen érhet véget. Ketten a tanulók közül végül az érettségi után más pályán keresték boldogulásukat.

Csak a szőke, rövidre vágott tincseket viselő tanonc maradt a pályán. Félig behajtott vagy éppen lezárt ajtókat nyitogat a mai napig, egy barna hajú, Levente nevű kisfiú emlékére.

Egyéb munkáim, alkalmi versek:
 
esküvőre...
 
Számtalan éjszaka, nappalok sodrása
egybefon végzetünk lélegző liánja
reméljük örökké élhet a szerelmünk
együtt mindig együtt míg csak dobban szívünk.
Lásd gyertyánk lángja hűségünk lobbanása
egymásért élünk s csókunk forrósága
mindig e szép nap örömét hirdeti.

 
 
 
Angyalkánk emlékére...
 
Legyél a Szél téli éjszakákon
Legyél az Avar mely csörögve táncol
Legyél a Zápor dörgő harsonával
Legyél a Tűz vöröslő kabáttal
Legyél a Föld mely mindent eltakar
Legyél a Villám vakító haraggal
Legyél az Ég, legyél a Csillagok
Legyél Ág, mit a hajnal ringatott
Legyél a Fény, mi lenéz a Földre,
vagy bármi más, csak ne tűnj el örökre!
 
 
 
 
 
 
Ezen az oldalon megismerheted verseimet, melyeket papírra vetettem azon percekben, amikor nem a kéziratokon dolgoztam.
 
"Haiku"
 
Az "Admiral Graf Spee" zsebcsatahajó történelmi regényének egy pillanata

Sötét súlyos vágy
halálba merülni el
fehér tengeren.
 
Üres tarlón

Száraz búzaszál
akár fénylő napsugár
lengeti a szél.
 
Mai kép
 
Széthullott család
lépked sírva porain
törött bögréknek.
 
Kétely
 
Húsomba harapsz
most gyűlölsz vagy tán szeretsz?
Ez a boldogság?

Derengő fény
 
Éjsötét homály
eloszlik csókod nyomán
arany gyertyaláng.

"Négysoros" 


Egykor volt szerelem

 Az élet elsodor
másé már az álom
magányod elrepít
csak árnyképed látom. 


Felhőből szőtt vágyak
kék selyme elszakadt
napba fújt csókjaink
föld alatt porlanak.
 
képek...
 A halhatatlan gyermek

 Koromba mártott ecsetvég
átfesti fehér lapjaim
rohanó percek, hónapok
múltam s jövőm összeér.
Minden mi volt, semmibe vész
bőrömbe égett végzetem,
holtak csontjain ébredek
csak álmodom, hogy létezem.
 
"Caspar "

Fátylat húz arca elé a sápadt Hold
fénysugárral fonva körbe a tájat
kövér gömbje magához ránt s felold
könnyű lepellel hűsítve a lázat.

Egy ifjú ballag a holdbéli tájon,
végzete hívja, kergeti s várja,
álmodta életét, vagy élete álom?
Félő, hogy a választ már meg nem találja.

Bíborba öltözött felhők sodrában
lépked egyre messzebb nem félve, bátran,
napja lett a Hold s az égi pázsiton,

milliárd csillagnak hűvös honában,
elbűvölt létének átkos rabláncában,
sír, egyre sír túl élten és halálon.


 
Ez egy régebbi szösszenet, szonettbe rejtve :)


"Szeretőmhöz"

Szótlan éjszakák s égő nappalok
Zúgó förgeteg, lángoló pirkadat
Emésztő vágyak, fullasztó sóhajok
Reszkető szívvel őrzöm álmodat.

Egymagam ébredek, vaksötét éjjel
Lángok közt járom hófehér útjaim
Egyedül alszom el zaklatott szívvel
Magányból szőttem szomorú álmaim.

Régóta hozzád szól sebzett énekem
Ajkadon csókom ég, csókod az életem
Bocsáss meg ha fáj, bocsáss el ha látod,

Janus-arccal máshoz kerget végzetem,
A magány tavába hűtlen szívem mártod,
Igy bűnhődj csalfa!- legyen ez sírversem.


Alább pedig a Caspar regény egyik meghatározó pillanatából ragadtam ki a verset, ez Giordano Bruno jövőjét vetíti elő...

Lángoló lélek
lángod eléget
föld és az égbolt
bezárul előtted.

Nem véd meg Isten
nem véd meg ember
Nap tüze éget,
máglya emészt el.

 

 

 
 © Izolde Johannsen. Minden jog fenntartva