A fejezet kategóriái

Munkásságom [13]
Ifjúsági regények és történelmi kalandregények egy helyen
Középkori kalandregények [3]
Megjelent könyveim, készülő kéziratok, tervek
Fabio a tolvajok fejedelme [4]
1. regény: A tolvaj
Az ezüstíjas [1]
2. regény: A lázadó
Ronan kapitány [1]
3. regény: A kalóz
A mór hagyatéka [1]
4. regény: A boszorkány és a deák
Rejtőzködő múlt [2]
5. regény: A nagy régészeti kaland
Holdfivér [1]
6. regény: Két fivér a babonák fogságában
Goran útja [1]
Előkészületben: 7. regény: a vándorcirkusz

Belépés

Keresés

Statisztika


Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Izolde Johannsen író honlapja
Vasárnap, 2017-09-24, 3:08 PM
Üdvözöllek Vendég
Főoldal | Regisztráció | Belépés | RSS

Cikkek katalógusa

Főoldal » Cikkek » Munkásságom

hogyan lesz egy dátumból egy fejezet/ első rész

London, City

1666. szeptember 2. vasárnap

  

- Köszönöm uram!

Caspar nem várta meg a hálálkodó szavakat. Két arany volt az ár, ő hármat adott. A fájdalmas harapás díja volt, ez kijárt annak, aki önként adta oda magát. Óvatosan kerülgette a szeméthalmokat és az ürülék bűzölgő kupacait. Ez hát a halandók világa. Nagyobb a fertő, mint amire emlékezett. Ó Róma, te vastag húsú ribanc! A múlt megszépíti emlékedet. Ott legalább mindennap fürödtek az emberek. Ez a szerencsétlen kis szolgálólány, akit elkapott, ez is csak akkor látott vizet, ha véletlen belepottyant. A vámpír követte egészen a házig, ahol lakott. Nem akarta, hogy kirabolják étkét. A leányka rászolgált a pénzre. Talán még visszatér majd hozzá. Meg sem próbált elrejtőzni. A sikátorból tehát egyenesen a Pudding Lane nyüzsgő utcájába érkezett.

Itt mindig hangos volt az élet, független attól nappal van-e vagy éjszaka. Caspar szerette a városnak ezt a sötét oldalát. Jól ismerte a környéket és visszatérte után belevetette magát az élők világába. Fiatal suhancnak álcázva, az utcakölykök viseletében egyáltalán nem lógott ki ebből a miliőből. Átvette szokásaikat, beszédüket, mozgásukat, csalt, kártyázott, dalolt és úgy tett, mint aki iszik. Minden balhéban benne volt, ha kellett lopott, ha kellett lovat patkolt, vagy éppen a füstös képű kovácsoknak segédkezett. Azonban újra és újra elcsodálkozott azon, hogy szalad az idő. A város megnőtt. Kinőtte szűkös kereteit. A City gúnynévvel illetett szegénynegyed csak a város egyik része volt, igaz itt volt a legnagyobb piac és a legforgalmasabb kikötő. Caspar és a banda, melynek éjjeli portyáin tevékeny tagja, volt előszeretettel hagyta el a belvárost, hogy a szegénynegyeden túl elterülő arisztokrata villasor házaiban garázdálkodjon. A túlzsúfolt fából és nádból épített viskók közt csupán kevés kőépületet lehetett találni. Ezek a házak a City területén belül meggazdagodott kereskedők és üzletemberek birtokai voltak. A gyűrű közepén éltek. Őket nem háborgatták a fosztogatók.

Egy évvel ezelőtt nagy pestisjárvány pusztított London utcáin. Ez a nyár pedig nagyon száraz és forró volt. A levegőben függött a változás. Mielőtt a kipirult arcú leány beszaladhatott volna a házba, Caspar utánanyúlt.

- Helen!

Megcsókolta odaadó ajkát és élvezettel fürdött a kék szemek ragyogásában.

- Hagyd nyitva holnap éjjel az ablakodat!

- Úgy lesz uram!

Caspar megvárta, amíg az ajtó becsukódik. Feltekintett a nyikorgó cégérre. Thomas Farrier péksége, hirdették a kopott betűk.

- Hahó Caspar!

Négy legény integetett felé. Az üvegfúvó műhelye előtt vártak egy ötödikre bizonyos Gastonra. A mesterember legénye volt, de késett. Bizonyára segített odabent, ahol olyan forróság volt, akár a pokolban. A vámpír csatlakozott a banda oszlopos tagjaihoz.

- Csak nem a szemrevaló Kathleen-t láttuk sietve távozni?

- Nem. A szolgálólányuk sokkal készségesebb volt.

Nevettek. Éjfél után nem sokkal ugyanott álltak, ahol akkor, de a nevetés helyét döbbent csönd vette át. Körülöttük jajgatás, sikolyok, halálhörgés. Lángolt a világ.

 

Mint később megtudták Farrier akadozó szavaiból, egy véletlen mulasztás okozhatta az uralhatatlanná váló tűzvészt. Az egyik kemencében nem aludt ki a parázs. Mindig ellenőrizte, minden egyes nap, de ezen az éjjelen beteg volt a legkisebb gyermeke. Holtra fáradt felesége helyett ő ringatta a síró csöppséget. Úgy emlékezett minden kemencét ellenőrzött. A kialvatlanság miatt azonban elszámolta magát. Mire a háznép felébredt a ropogó tűz összetéveszthetetlen zajára, már késő volt. Mind fent rekedtek az emeleti szobákban. A sivalkodó nők az ablakokhoz rohantak és kitörve rémülten hívtak segítséget. A lángok már a lezárt szobákat fenyegették. A szomszédos ház ablakánál megjelenő markos legények átemelték a családot. Farrier ekkor hátramaradt, és dacolva az égető forrósággal átrohant Helen ajtajához. De hiába dörömbölt, a szolgálólány nem válaszolt. Többen látták, ahogy ide-oda járkál csöppnyi vackában, majd egy aláhulló gerenda maga alá temette. Farrier az utolsó pillanatban mászott át a szomszédba miközben a tűz dühöngve falta fel otthonát. Caspar odalent tehetetlenül nézte végig, amint a fa, izzó vörössé változik. A lángok rohanvást terjedtek tovább. Mindenki az utcán volt és segédkezett az oltásban. De akárcsak harmincnégy évvel ezelőtt, most is a házak jelentették a legnagyobb akadályt és táplálták tovább a tüzet.

A lakóépületek közt általános volt a hat nem ritkán a hét emelet is. Maga a lakóterület keskeny volt ezért értelemszerűen felfelé és oldalra terjeszkedtek. Ennek köszönhetően az egyes emeletek egyre inkább az utcaszint fölé nyúltak, így a két egymással szemközti ház csaknem összeér a hatodik emeletnél. Az utcák egymásra nyomorított műhelyeiben számtalan kovács, pék és üvegfúvó dolgozott, akiknél olykor egész éjjel lobogott a tűz. A polgármester ugyan rendeletben adta ki, hogy tilos a Cityn belül ezeknek a mestereknek dolgozniuk, de a szegénynegyed lakói fittyet hánytak holmi rendeletre. Dolgozniuk kellett, hogy az éhes szájakat jóllakassák. Könnyű a kényelmes, tágas otthonból leveleket küldözgetni. Thomas Bloodworth azt is rendeletbe adta, hogy tilos fából és nádból építkezniük. De pénzt azt már nem adott a rendelet mellé. Kőházuk csak az előkelőknek volt, a negyed lakói csak az olcsó alapanyagot tudták megfizetni. Még a király II. Károly tavalyi rendelete sem okozott különösebb fejfájást a lakosok körében, miszerint le kell bontani a veszélyesnek ítélt házakat és börtön jár annak, aki újfent tovább építkezik a tiltás ellenére. Tudták, hogy ezek csak üres szavak. Messze elkerülik világukat a tollforgató előkelőségek. Nem lesz itt börtön egy jó darabig biztosan nem.

A lángok ezalatt felfalták a pékséggel szomszédos házakat és az oltás ellenére úgy tűnt megállíthatatlanul terjednek tovább. A banda minden tagja részt vett a kétségbeesett mentési kísérletben kivétel nélkül. A Temze közel volt ugyan, de mire a vödrökkel feljutottak nagyjából mindegy volt melyik lángoló épületre löttyintik. A kezdetleges tűzcsapok sem vitték előbbre az oltást. A menekülő emberek szegényes motyóikkal csak arra tudtak figyelni, hogy épségben kijussanak. Bánták is ők a házakat. Caspar épp egy síró gyermeket cipelt arrébb, amikor éles sikoly hasított a forró levegőbe.

- Jönnek már! Jönnek!

Gaston átvette a kisfiút és a magasba emelte.

- Kié ez a gyermek?

Csakhamar jelentkeztek érte. Az ujjongó tömeg szétnyílt amikor meglátták az érkezőket. A polgármester személyesen érkezett és leszállva lováról felnézett az eget ostromló lángokra.

- Bontsák le a még ép házakat!

- Micsoda?! Azt nem tehetik!

Általános zűrzavar tört ki. Ez az életük. Nem hagyhatják, hogy csáklyákkal és kalapácsokkal nekiessenek, kampókkal szaggassák szét. Bloodworth megvonta vállát.

- Maguk csak bérlik ezeket a lakásokat. A tulajdonosuk talán nincs is itt. Különben is. Ezt a tüzet egy nő is el tudná oltani.

Az értetlen hangzavar közepette sarkon fordult és távozott. Látta, hogy itt nem sokra megy. Caspar nem értette. Mi ez az egész? Hisz a vak is látja mi lesz ennek a vége.

- Nézzétek a tűz terjedését. A folyó felé tart. Megmenekültünk! – örvendezett egy kövér kis asszonyság. Ám Gaston komor szavai lehűtötték örömét.

- Ne örülj néném. A folyópart tele van raktárakkal és pincékkel. George bácsikám is ott tartja a lószerszámokat.

- Az ám a viskók!

Gaston ekkor elsápadt. Caspar megragadta vállát.

- Mi bajod?

- Nemcsak a lószerszám van ott! Hanem több hordó puskapor!

- Hogyan?

Gaston ledobta ingét. A forróság szinte elviselhetetlen volt.

- Hát nem érted? Az öregem Cromwell katonája volt. Azt mondogatta, hogy készen kell állni egy újabb csatára. Azok a viskók meg házak tömve vannak lőporral. Noel!

A vörös Noel áttörte a tömeget. Nyílt égési seb volt az arcán.

- Noel a te apád hajóács igaz?

- Az!

- Hol a viskója?

- A rakparton. A London Bridge közelében. Csak nem arra gondolsz…? Úristen a ládák!

- Gyerünk oda! Talán még nem késő!

- Velünk mi lesz? – kérdezte egy kovácslegény. Gaston odaintett néhány fiatalembert.

- Kezdjétek bontani a házakat. Ahogy a polgármester mondta.

- De Gaston! Az előbb nem erről volt szó.

- Nézz körül barátom! Ezt a tüzet nem lehet megfékezni. A City lángolni fog órákon belül. Elő a kampókkal és siessetek.

 

Papírviskók. Nádból, szurokból, lenből, kátrányból tákolt parányi élőhelyek. Akinek csónakja volt, mind a parton segédkezett. Csakhogy nem mindenki jutott fel azokra a csónakokra. Az életükért rimánkodó emberektől először csak azt kérték el ami épp náluk volt. Később megszabták az átjutás árát is. Újabb egy óra elteltével pedig már háromszoros volt a csónak ára. Gaston és Caspar a bandával átverekedte magát a tömegen le egészen a folyópartig. A tűz akár egy éhező bestia mindenütt a nyomukban. A tűzoltásért felelős csapatok kissé lejjebb elkeseredett küzdelmet vívtak azért, hogy a folyóhoz taszigálják egyszerű szerkezeteiket. A csöveket ugyanis fel kellett tölteni. Egyik másik nagy robajjal a vízbe fordult, amit pedig sikerült feltölteni olyan nehézzé vált, hogy a sarokig sem jutottak el vele. Caspar talán ha egyet látott eldöcögni a sikátorok felé, hogy aztán soha többé ne bukkanjon fel. A lángok tehát megállíthatatlanul felfalták a City egészét. Aki kijutott, mind a folyóparton vesztegelt. Sokan pokrócokba burkolózva, de akadt olyan is, aki ruha nélkül futkosott.

- A hídhoz! El kell jutnunk a hídhoz.

Gaston a nagyapját támogatva rohanvást érkezett. A bandából már hárman elestek a hősies közdelemben. Ketten az egyik csónakossal verekedtek, aki visszalökte a fizetni képtelen menekülőket. Őket nem tudják bevárni. Az egyetlen esélyük, ha átkelnek a London Bridge házakkal telezsúfolt útvesztőjén. A partmenti kunyhók, ahogy azt Gaston előre megjósolta, egymás után repültek a magasba újabb és újabb tűzfészkeket lobbantva lángra. Sokan a robbanásba pusztultak bele vagy ha még éltek, a lángok elevenen felfalták őket.

- Feltámadt a szél – Caspar visszafordult még. A City eltűnt a vörös lángnyelvek mögött. Hallotta Gaston sürgető kiáltását. A folyóparton már minden viskó égett. A kevés túlélő feléjük futott. Aztán a vámpír sarkon fordult és az ifjú után rohant. Úgy negyvenen értek fel a hídra amikor a cornhilli torony vízkereke is lángra kapott. A tűz felkúszott a London Bridge első faházának oldalán. Mindenki tudta, ha átjut a Temzén, egész London lángolni fog.

 

Kategória: Munkásságom | Hozzáadta:: Izzie (2013-06-07)
Megtekintések száma: 377 | Helyezés: 0.0/0
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: