A fejezet kategóriái

Munkásságom [13]
Ifjúsági regények és történelmi kalandregények egy helyen
Középkori kalandregények [3]
Megjelent könyveim, készülő kéziratok, tervek
Fabio a tolvajok fejedelme [4]
1. regény: A tolvaj
Az ezüstíjas [1]
2. regény: A lázadó
Ronan kapitány [1]
3. regény: A kalóz
A mór hagyatéka [1]
4. regény: A boszorkány és a deák
Rejtőzködő múlt [2]
5. regény: A nagy régészeti kaland
Holdfivér [1]
6. regény: Két fivér a babonák fogságában
Goran útja [1]
Előkészületben: 7. regény: a vándorcirkusz

Belépés

Keresés

Statisztika


Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0
Izolde Johannsen író honlapja
Péntek, 2017-05-26, 6:05 PM
Üdvözöllek Vendég
Főoldal | Regisztráció | Belépés | RSS

Cikkek katalógusa

Főoldal » Cikkek » Munkásságom

hogyan lesz egy dátumból egy fejezet/ második rész

Szeptember 3. Hétfő

 

Gaston a nagy kavarodásban szem elől tévesztette a banda még élő tagjait, köztük Caspart is. Szentül hitte, hogy a fiú is odaveszett a menekülésben. Nem látta sehol. Aztán már csak az érdekelte, hogy nagyapját menekítse. A hátán cipelte az öregembert, amikor a nevét hallotta. Letette az öreget és a híd jobb oldalához rohant, ahonnan kis foltban látni lehetett a vizet. Egy uszály ringott lent és azon felismerte Noelt. Körülötte félig vagy éppen alig felöltözött túlélők kuporogtak.

- Mi hír a negyedről? – kiáltott le neki Gaston.

- Egy részében még állnak a házak. Sokan oda húzódtak be. A templomok is bírják.

- Vidd őket a katedrálisba! Ott sokáig védve lesznek. Addig csak kitalálunk valamit!

- Mi lesz, ha a tűz körbezár minket?

Gaston kétségbeesetten gondolkodott. Nézte a gomolygó füstöt, ami időnként ellibbent és akkor láthatóvá vált a tűz.

- Akkor a kapukon kijuthattok.

- A nyolc kapu egyikén?

- Vagy át a falon.

- Öregem az 20 láb magas! Hogy mászunk át vénasszonyokkal meg kiskölykökkel?

- Addigra visszatérek. A katedrálisnál találkozunk!

Ellépett a hídtól és visszafutott az öregemberért. Lökdösték, taszigálták őket, de az erős legény nem hagyta magát. Rohanva furakodott előre és egyszerre azon kapta magát, hogy egy szabad területen rohan keresztül. Csak akkor fordult vissza, amikor már a híd közepét elhagyta s a szájtáti tömeggel együtt bámulta a lángoló viskókat a híd túlsó felében. A tűz csodák-csodájára itt megállt. Nem terjedt tovább. A tömegben imádkozó pap égnek emelte karját.

- Istennek hála! Megmenekültünk!

- Nézzétek! Amott a túlparton! Ég a kastély!

Valóban. A Tower nyugati „testvére” a Baynard-kastély is sűrű füstbe burkolózott. Körötte szorgos kis futkosó hangyák, emberek újabb és újabb csapatai vödrökkel. Ide-oda a Temze és a falak között. Ám csak önmagukat áltatták. Az élesebb szeműek felismerni vélték a királyt a mentéssel foglalatoskodók között, de aztán csak legyintettek rájuk. Ki hiszi, hogy az uralkodó kimerészkedik ekkora bajban? Senki. Gyerünk tovább! A tutaj közben szerencsésen partot ért és a bátor Noel kidobta kötelét, majd oda sem pillantva elrikkantotta magát.

- Kössétek meg jól az a bogot, hogy az ördög vigye el! – kiáltott és hátrafordult, hogy az első gyermeket partra tegye.

- Úgy lesz kedves fiam, hogy az ördög vigye el!

Noel erre már felkapta fejét. Már a nyelvén volt egy frappáns káromkodás, amikor meglátta kinek a kezében volt a tutaj kötele.

- Fe… felség…! – dadogta halálra váltan. Egy egész kormos századdal nézett farkasszemet. De II. Károly csak elnevette magát és átadta kamarásának a kötelet.

- Csöppet se félj fiatalember! Bátorságod példaértékű! Adjatok inni neki, aztán munkára!

Noel köpenyét megrángatta egy fogatlan kislány.

- Vegyél ki Noel! Pisilni kell!

A katonák nevettek, aztán partra húzták a túlélőket és Noel kezébe nyomtak egy üres vödröt. Menteni, amit csak lehet, ez volt a jelszó.

Estére bizonyossá vált, hogy a kastély menthetetlen. A király és kísérete visszatért hát a Westminsterbe és magukkal vitték a hősiesen viselkedő utcakölyköt, mert Károly igen megkedvelte. Noel a szerencse forgandóságán tűnődött. Két nappal ezelőtt még rabolt és fosztogatott a City közismert bandájának oszlopos tagjaként, ma pedig felölti majd a katonai egyenruhát és leteszi az esküt. Károly király katonája lesz ezúttal.

 

Caspar átaludta a nappalt. Az egyetlen biztos helyre húzódott be, ahol nem érhette a fény. Kimászott a kényelmesnek nem mondható fűúri kriptából, amikor is legnagyobb meglepetésére hangokat hallott odalent. Leporolta ruháját és a hangokat figyelte. Még csak nem is suttogtak, hanem szemérmetlen hangoskodással beszélgettek egymással. Nyolc élő. Mit keresnek ezek a kripta mélyén?

Odasétált hozzájuk. Az első, aki észrevette, egy nagy kupac könyvet nyomott a kezébe, s közben véletlen hozzáért a bőréhez.

- Jó hideg van idelent! Vidd a legtávolabbi sarokba, aztán gyere a többiért!

Caspar a könyvekre nézett, aztán vissza a halandókra.

- Rendben!

Elsétált ideiglenes hálóhelyéhez és letette terhét. Belelapozott az egyik könyvbe. A Paternoster Row tulajdonában álló becses készletet hozták le ide. A vámpír magában mosolygott. Mindenki azt menti ami a szívének kedves. A nyomdászok érthető módon a készleteiket és a gépeiket hozták ide le. Ha valami, hát a katedrális megvédi majd. Caspar követte őket de a padsorok között észrevétlen lemaradt. Felröppent a felső karzatra és letelepedett a hátsó sorok egyikében. Hallotta a kapu döndülését. Egyedül maradt hát. Kisvártatva előreballagott és kikönyökölt az erkélyen, hogy lenézzen az üres oltárra. Még virágok sem voltak. Előhúzta az ingébe rejtett Bibliát és hajmeresztő módon kiült az erkély szélére. Lábait a semmi fölött lóbálva élvezte a magány csöndjét. Találomra nyitotta ki a szent könyvet és szinte hallotta egykori tanítójának mély, karcos hangját.

 

„Az én atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna

vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?

És ha elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök és magam

mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.

Ahová pedig én megyek, oda tudjátok az utat.”

János evangéliuma (14.2-4.- a szerk.)

 

- Ugyan honnan vagy olyan biztos benne, hogy létezik a Mennyei Királyság? Még senki nem tért vissza, hogy elmondja. Hogy hihetsz ennyire vakon benne?

Tarzitius soha nem kiabált vele. Még akkor sem, ha a fiúalak lázadva beszélt, ha csaknem sértően perlekedett vele. Elfogadta őt olyannak amilyen, nem próbálta megváltoztatni. Nem akarta megtéríteni sem, mert tudta, hogy az ókori gyermek ragaszkodik ősei isteneihez. Csupán tanította, ahogy megbeszélték.

- Krisztus lénye tanít minket. Isten fiaként először levetve isteni lényét, emberként jött el a földre, hogy halála után ismételten visszatérhessen, de most már felruházva dicsőséggel, hatalommal. Másodjára is eljött közénk, hogy az isteni igazságszolgáltatást, a szabadítást és Isten országának hatalmát hirdesse.

- A ti vallásotok több mint félelmetes. A múltkor beszéltél nekem a végső pusztulásról.

- Az utolsó ítéletről – javította ki Tarzitius szelíden. A fiúnak csupán a szeme villant rá, különben rezzenéstelen arccal folytatta mondandóját.

- Azt mondtad lesznek jelei. Hol ír erről a Biblia?

Tarzitius nem szólt, csak átvette tőle a könyvet és nyugodt mozdulattal fellapozta. Az erkélyen ülő gyermeki alak most pontosan utánozta azokat a finom mozdulatokat. Ujjai éppúgy futottak végig a sorokon és amikor megszólalt, még hanghordozása is hasonlította nevelőjéhez.

 

„Fogtok hallani háborúkról és hallotok háborús híreket.

Vigyázzatok, meg ne rémüljetek, mert ennek meg kell lennie,

de ez még nem a vég. Mert nemzet, nemzet ellen

és ország, ország ellen támad, éhínségek

és földrengések lesznek mindenfelé.

De mindez a vajúdás kínjának kezdete.”

(Máté evangéliuma 24.6-8. - a szerk.)

 

- Ez lenne az öreg barátom? Háborúk, földrengések, gyűlölködés és tűzvész. Erről beszéltél nekem, annak idején? Mert ha igen, hosszúra nyúlik az utolsó ítélet előtti vajúdás.

 

Szeptember 4. kedd

 

- Ébredj gyermekem!

Caspar elméje a kényszerű tetszhalál és az ébrenlét határán egyensúlyozott. A ködből felmerülő hanghoz tartozó emberi alak odahajolt hozzá és könnyű csókot adott homlokára. A fiú karjai ölelésre lendültek és nem eresztették a magas köpenyes árnyat. Nem nyitotta ki szemeit, mert nem akart felébredni, az álomban akart maradni örökre. Érezte a simogató ujjak melegét, a hideg testét átforrósító emberi bőr összetéveszthetetlen illatát. Átkulcsolta az erős kezeket és mellkasára húzta. Ráfektette a férfi nyitott tenyerét és azt képzelte, hogy dobogó szív lakozik alatta. De csak a halandó vérének andalító surrogása verődött vissza mellkasának üres börtönéből. Vér, friss vér illatozott előtte és ő csukott szemmel ivott.

- Íme, a kehely! Jáspiskőből van. Aki, iszik belőle örökké fiatal marad.

- Meglelted hát? A Szent Grált! Kinek a véréből ittam?

- Előtted csak Krisztus ivott belőle az utolsó vacsorán. Később ebbe fogta fel Arimathiai János a vérét.

- Hadd lássam!

- Ne, még ne nyisd ki a szemed. Ez az éjszaka az utolsó, amit veled tölthetek. Holnap indulnom kell a Szentföldre, hogy visszavigyem.

- Miért, most hol vagyunk?

- Avalonban.

- Anglia. Mit keresünk mi itt?

- Követtük Jánost és Mária Magdalénát át a tengeren. Náluk volt a kehely.

- De miért ide?

- János elhozta a gyermek Jézust ide. Minden út önmagába kanyarodik vissza. Az enyém is a tiéd is.

- Ide temette el a kelyhet. Itt van a botja.

- Miféle bot?

- János botja. Galagonyabokorról törte. Keresd meg a bokrot és megleled az első kaput hazafelé.

- Adhemar!

- Tessék!

- Ez most egy álom? Olyan kusza minden. Nem értem a szavaidat, mert egyre távolodsz tőlem.

- Fel kell ébredned gyermekem! Én alszom tovább helyetted.

- Adhemar! Várj még! Nem alhatsz, hiszen te… halott vagy!

 

Zihálva ébredt. Felült a kriptában és ahogy tenyere a kőhöz ért, meglepetten emelte fel onnan. A kő meleg volt. Caspar a feltornyozott könyveket nézte. Minden érintetlen idelent, mégis határozottan meleg van. Ez zavarta meg ébredését. Soha nem álmodik, csak akkor fordult elő vele, amikor Rhiannont elvesztette. Olyan nagy megrázkódtatás volt számára nővére erőszakos halála, hogy kitépte őt a gomolygó semmiből. Most mi lehet az oka? Megpróbált visszaemlékezni Adhemar szavaira de csak az újra feltépett seb sajgása maradt meg benne. Elindult a lépcsősor felé. Ahogy haladt egyre feljebb, úgy nőtt a forróság. Rosszat sejtett. Kilépett a csarnokba.

Ez hát a végítélet, gondolta és nem rémület dobolt benne, hanem révült áhítat. Az eget látta maga fölött, ahogy a lángkatlanból beragyog rá. Tudhatta volna, hogy a lángok elérik a katedrálist, és végül elemésztik. De valahol mégis abban bízott, hogy az élők uralni tudják a pusztítást. Ekkor kellett szembesülnie azzal, hogy a természetet nem lehet uralni, de legyőzni. Csak imádni, félni és szolgálni. A katedrálison folyó átépítési munkálatok miatt Christopher Wren hetekkel ezelőtt felácsoltatta a monumentális templomot. Persze akkor még senki nem tudhatta, hogy ez lesz a vége. A katedrális előtti nagy üres tér egy ideig gátat szabott a tűz terjedésének, mert az bizony a városvédők hősies erőfeszítései ellenére is egyre nagyobb és nagyobb részt követelt. Aztán a szélnek köszönhetően lángra kaptak a fából ácsolt gerendák is. Caspar robbanásszerű hangokat hallott és ahogy a tetőszerkezet tovább olvadt, az ólom sűrű fekete vízesés formájában patakzott végig a forrón izzó falakon. A kövek robbantak, és szanaszét repültek a téren, nagyot koppanva hullottak alá a vörösen izzó utakra. A vámpír háta mögött ekkor beszakadt a kripta is és az alant begyűjtött könyvek egymás után a lángok martalékává váltak. Mindenütt lángok lobogtak, sem előre sem fölfelé nem menekülhetett.

- Caspar!

Adhemar ott állt az ajtóban. Abban a fehér, előkelő öltözékben melyben először megpillantotta. Kinyújtotta felé a karját. A vámpír elindult, mintegy álomban kerülgette a lehulló köveket, izzó fadarabokat. Elérte a férfit és a püspök egy pillanatra magához ölelte. Aztán kinyitotta előtte az ajtót.

- Ott egy fiú! Merre? A katedrális előtt!

A Tower testőrsége a tér túlfeléről nézte a karcsú alakot, ahogy a lobogó lángok közepén várakozik.

- A szemünk láttára fog porrá égni! Ebből a katlanból nincs menekvés! – szólt a kapitány letörten.

A kövek oly forrók voltak, hogy azon sem ember, sem állat át nem juthatott. Iszonyodva nézték, ahogy a gyermek visszafordul még a lángoló ajtót bámulva és szemmel láthatóan mond valamit. Aztán rohanni kezdett át a téren a várakozók felé. Döbbenten nézték, ahogy egyre csak közeledik, majd ahogy odaért és térdre roskadt előttük, valaki felemelte a kapitány lovára. Caspar kábultan dőlt az élő mellkasához.

- Istennek hála épségben megúsztad. Azt hittük erre senki nem képes.

- Így van. Ember nem képes rá – motyogta és aztán nem szólt többet. Megmentői egy nagyobb alakulattal később visszatértek és a Tower lőporos hordóit nagy területen elhelyezve felrobbantottak megannyi épületet. Az így keletkező rettentő ellentűzzel megfékezték a három napja tomboló őrületet. Kisebb tűzfészkek ugyan még lobogtak, de ezek mindegyikét el tudták fojtani. Ám a károk mind emberéletben mind a város felépítésében olyan mértékűvé váltak, amire nem készülhettek fel. Egészen eddig ilyen nagy tragédia nem sújtotta Londont. Több ezren vesztek oda a lángok között s a későbbi zavargások is rengeteg emberéletet követeltek. Ami a városképet illeti, siralmas volt a végeredmény. 13200 ház, 87 templom, a Szent Pál-katedrális, a Baynard-kastély és a legtöbb közigazgatási épület semmivé lett. A City 80000 lakosából több mint 70000-en maradtak fedél nélkül.

Kategória: Munkásságom | Hozzáadta:: Izzie (2013-06-07)
Megtekintések száma: 361 | Helyezés: 5.0/1
Összes hozzászólás: 0
Név *:
Email *:
Kód *: