Blog

Két hajó -- egy történet

A Birodalom tengeri bástyái sorozatcím alatt immáron a második, Izolde Johannsen által írt kötetet volt szerencsém átolvasni, még a megjelenése előtt.

A Gránátok a becsületért : A Bismarck csatahajó tündöklése és bukása címet és alcímet viselő, cirka ötszáz oldalas kötet nem csak tömegében méltó súlyú folytatása az őt megelőző, A birodalmi kalóz-nak. Sok tekintetben vonható párhuzam a két hajó története között, és a történelmi tények okán valódi folytatása is a következő kötet az előzőnek. Úgy érzem, végre kezdem megérezni, mi motiválhatott egy egész nemzetet egy újabb véres háborúra, továbbá hatalmas rés tömődött be az ismereteimben ezekkel a történetekkel.

Még csak gyermekkori rajongásom se kötött a tengerjárókhoz, és igazából a történelmi vámpírregények folytatására voltam elkészülve lelkileg, amikor szembejött a két nagy, német csatahajó. Viszonylag sűrű egymásutánban kerültek a tenger fenekére, és jól hozták a birodalmi tendenciát: nagyreményű, modern gyilkolóeszközök, amik aztán mégsem tettek csodát. Nem is tehettek, hiszen nem arra lettek felkészítve, hogy csapást mérjenek az angol haditengerészetre, hanem csupán sunyi, alattomos kalózkodásra kaptak parancsot. Potenciálisan ugyan a Graf Spee zsebcsatahajó, és a Bismarck is képes volt nagyot harapni, de mindkettőnek elegendőnek bizonyult egyszer megtennie ahhoz, hogy a tengerek valódi ura azonnal példát statuáljon rajtuk.

Mindkét hajó parancsnoklását régivágású tengerészekre bízták, akiknek nem csak komplexust okozott az, hogy kvázi kalózkodásra kellett szakosodniuk, hanem lelkiismereti problémát csináltak olyan háborús döntésekből, amiket a későbbi, náci gépezet már simán megideologizált magának. Rugalmatlan irányításuk teremtett végül olyan helyzetet, amibe végül belebuktak, saját életükkel fizetve hibás döntéseikért.

Mindkét hajó magára maradottan süllyedt az óceán fenékre, mivel kapitányaik nem mérték fel reálisan, micsoda kitett helyzetben is vannak valójában az ellenséges vizeken, messze az egyre kevésbé védett, hazai kikötőktől.

Kettős érzéseim vannak, amikor emberileg próbálom megítélni a kapitányokat. Egyrészt elismeréssel adózom a hősies helytállásukért a veszélyben, ám nem tartom megbocsáthatónak, hogy szinte még gyerek korú fiatalokat vittek pusztulásba, saját és beosztottjaik családjait csonkítva meg.

És mindezt miért?

Mert egy olyan szituációban, amikor a taktikai visszavonulás lett volna a kézenfekvő cselekedet, ők a hősködés mellett döntöttek.

Nem lehet csodálkozni ezen, hiszen a regények kitérnek azokra a háttérinformációkra is, amik rávilágítanak, hogy az arisztokrata háttér, a gyermekkor óta követett katonai pálya olyan személyiségeket alakítottak ki, akik képtelenek voltak teljesen elkülöníteni a harctéri taktikázást a becsületüktől. Langsdorff kapitány meghasonlott ettől, Lindemann számára pedig követendő példát állított.

Tisztelni lehet, de szeretni meg se próbálom ezt a fajta értékrendet. A háború piszkos dolog, beszennyez minden erkölcsöt, eszmei értéket, amit csak beszippant, amihez csak hozzásúrlódik pikkelyes teste. Ezt érzem magával a könyvvel kapcsolatban is: sikeresen közvetíti a háború mocskos valóságát, néhol annak naturalisztikus ábrázolásával. Jól leköveti, miként itatja át előbb még elviselhtő adagokban a békés hétköznapokat, mételyezi meg a társadalom minden résztvevőjét, hogy aztán elkerülhetetlenül sújthasson le véres valóságában.

Amikor elolvastam, a lelkem nehéz volt, és utána még aggodalmasabb érzésekkel olvastam a napi híreket, amik alapján úgy kell látom, a történelem megismétli önmagát, és mintha mit sem tanultunk volna belőle, buta önzéssel rohanunk egy újabb hősiesnek gondolt tengeri ütközetbe.