Péter Zsolt levele:
Befejeztem második olvasásra is Izolde Johannsen Gránátok a becsületért című könyvét. Remélem nem számít spoilerezésnek ha leírom, ebben a könyvben is elsüllyed a Bismarck csatahajó. A különbség más a témát érintő könyvekhez képest, a méltóság és a becsület, az a rendkívüli közelség, amivel az író elénk tárja a több ezer tonnányi páncélzat mögött szolgáló és élő tengerészek mindennapjait, személyes gondolatait. Az első oldalak után már nem is a legendás csata alakulását vártam a legjobban, hanem a történemi hűséghez legközelebb álló írói jellembemutatásokat, a részletes környezeti leírásokat, a szereplők beszélgetéseit. Nem hiszem, hogy van a világon ennél részletesebb, teljesebb képet adó regény erről a világtörténelmet is befolyásoló eseménysorozatról. Ez a Bismarck mostantól büszkén, egyenes gerinccel horgonyoz polcomon a Graf Spee mellett. ( tengerészeik pedig éjjelente a parti kocsma cigaretta füstjében beszélik meg életük nagy pillanatait…)
Elek Gergő levele:
Kedves Izolde!
Kérem engedje meg, hogy -mint teljesen laikus, mint igazi „végfelhasználó” – pár sorban leírjam a véleményemet a sorozat eddig megjelent regényeiről.
Mivel a regények témája igen közel áll az érdeklődési körömhöz, nem volt kérdés, hogy el akarom olvasni őket. Tehát azt nem mondhatom, hogy „valahogy a kezembe került és életemben nem gondoltam volna, hogy valaha is hajós-háborús könyveket fogok olvasni”. Azt viszont kijelenthetem, hogy az ilyen történelmi regények miatt szoktam le a háborús filmekről és tértem át inkább az olvasásukra! Mindkét regénynél tudjuk, hogy mi a vége és mégis megannyi „meglepetést” tartogat. Zseniálisnak tartom, ahogy a regények felépülnek. Megismerhetjük a szereplőket, meg is szerethetjük őket,- itt szeretnék említést tenni a könyvek egyetlen negatívumáról; ami a hihetetlen bőséges és részletes információ. Emiatt gyakran hátra kellett lapoznom a segédoldalakhoz, de egyben ez mutatja azt a rengeteg háttérmunkát és alaposságot, hitelességet,minek a jegyében a könyvek íródtak – majd fokozatosan jut el az olvasó a végkimenetelig. Pozitívum számomra, hogy itt még nem ér véget egyik történet sem és gazdagon találunk epilógust is. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy a második kötetben „régi ismerősök” köszönnek vissza. A megannyi adat ellenére nagyon olvasmányosnak tartom, szinte bármelyik szereplővel tudtam azonosulni és egy picit én is átéltem a II.Világháborús tengeri ütközeteket. Továbbá szerintem egy kis szociológiai „leckét” is kap az olvasó, abból a korszakból, amely ugyan eddigi történelmünk legsötétebbike, de volt még becsület.
Szívből remélem, hogy még jó pár kötettel fog bővülni a „Birodalom Tengeri Bástyái” sorozat.
Szoktam látogatni a könyvek blog oldalait ugyan de véleményem szerint ezek a hiánypótló kötetek idővel megérdemelnének egy külön „albumot” fényképekkel, térképekkel,önéletrajzokkal,rövidebb történetekkel, érdekességekkel.
Vörös Attila levele:
Izolde Johannsen írónő teljesítménye tényleg egészen tiszteletre méltó.
Nem telt el 8 hónap a Birodalmi Kalóz megjelenése óta, és máris kézbe vehetjük új regényét. A gránátok a becsületért a német birodalmi zászlóshajó a Bismarck történetét dolgozza fel. Azét a hajóét, amelynek sztoriját, még talán azok is ismerhetik, akik egy fikarcnyit sem érdeklődnek a II. világháború Atlanti óceáni hadműveletei iránt. A Bismarck rövid élete és pályafutása olyan akár egy ókori görög dráma, van benne győzelem és megdicsőűlés, menekülés, majd az elkerülhetetlenül tragikus vég. Az írónő pontosan tudja ezt, és ennek szellemében írta meg ezt a művét. Tökéletesen érezhető és átélhető, hogy Izolde Johannsen mennyire szereti hőseit, és ez az érzelmi elkötelezettség kifejezetten jót tesz a regénynek. Akárcsak a Birodalmi Kalózban, úgy itt is, szinte lelépnek a szereplők a lapokról, annyira élnek a figurák, hogy úgy érzem, ez a fajta egészen elképesztően erős jellemábrázolási tehetség csak a legnagyobbak sajátja. A cselekményvezetést illetően is maximálisan ki vagyunk szolgálva, itt különös tekintettel a célközönségre gondolok, akik már álmukból felkeltve is kivülről fújják, hogy mi történt a hajóval. Itt szeretném megjegyezni, hogy aki esetleg a Lütjens-Lindemann konfliktust illetően arra gondol, hogy majd ebből a regényből tudja meg a „frankót”, az csalódni fog, Ildikó nagyon helyesen nem foglal állást ebben a kérdésben, nem is lehet egyébként, ugyanis abban a helyzetben, amelybe Lütjens tengernagy a HOOD elsüllyesztése után került, nincsenek jó kérdések és jó válaszok sem. Neki, mint a hadműveletet vezénylő parancsnoknak kellett hoznia egy döntést, ezt megtette, a következményeket pedig ismerjük. Azt hiszem, hogy ott és akkor Günther Lütjens tengernagy volt a világ legmagányosabb embere.
A végső ütközet leírásán nem volt könnyű túljutnom. Maximálisan át tudtam érezni, hogy mit jelentett a legénységnek abban a pokolban, a Bismarck acélpáncél hajótestébe zárva, a rájuk záporozó brit gránátok özönében valahogy mégis életben maradni – már akinek sikerült, ¬- az életösztönük végső erőfeszítésével még egyszer felküzdeni magukat a fedélzetre, hogy aztán a vízbe ugorva érje őket a halál. Köztudomású, hogy a csatahajó 2400 fős személyzetéből alig több mint százan maradtak életben, az angolok a túlélőket a tengeralattjáró veszély miatt kénytelenek voltak a sorsukra hagyni. Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a regény technikai illetve szakmai utószava mellett, amely valóságos kincsesbánya a Bismarck rajongói számára. Ilyen ínyencségeket tartalmaz, mint például Lindemann kapitány részletes életrajza, a Ballard expedíció leírása, és még számtalan felbecsülhetetlenül értékes technikai adat magáról a hajóról. Hozzátenném, hogy még a legmagasabb színvonalú külföldi szakirodalmakban sem találhatóak ilyen részletes leírások, illetve szakmai függelékek.
Összegezvén, azt kell hogy mondjam, nekem eddig a legnagyobb élményt a haditengerészeti regények közül az Óriások csatája (The chase and sinking of the Bismarck) című mű jelentette.
Most viszont úgy érzem, hogy a Ludovic Kennedy által egykoron oly magasra rakott lécet Ildikónak ezzel a regényével sikerült átugrania. Nagyon várom a következő az Admiral Scheer-ről szóló eposzt, már csak azért is, mert ennek végre a happy end a vége. Mindenkinek tartalmas és nagyon nagy élményeket adó olvasást kívánok a regényhez."
|
