Cikkek katalógusa

A kelták azt hitték, hogy a fák az emberek ősei. Legfontosabb fának a tölgyet, az ég istenének növényét találták. Kultikus helyeik is a tölgyesekben voltak. A druidák ide visszavonulva vívták utolsó harcaikat a keresztények ellen. A kelta ábécé az ogham betűi is fákról lettek elnevezve. Minden törzsnek volt egy szent fája (élet fája), ez alatt a királyokat avatták. Ez a fa a törzs területének közepén állt, az egység és a biztonság jelképeként. Ha az ellenség kidöntötte a növényt, ezzel meggyalázta, és romlásba döntötte a népet. A szent fa annyira fontos volt, hogy egy kisebb fát ami a közelében nőtt, gyökerestől elvitték a csatába, mert azt hitték, hogy amíg ez náluk marad, akkor erejük biztosított lesz.

(Teutates, Belenus, Ogmios... a hármas istenség, mely hősünk létét hatalma alatt tartja.)

Ismerjük meg a rég elveszett nép hitvilágát.

Az első kéziratokat még a szakközépiskola alatt készítettem el. Egy krimit és egy romantikus történetet, melyek a szemetesben landoltak. Most már bánom a hirtelen felindulásból elkövetett balgaságot, de fiatal korában néha meggondolatlan az ember. Éreztem, hogy a téma és a kor nem igazán jó választás. Két szereplőt azért így is megmentettem, külső és belső tulajdonságaikat megkapták új hőseim. Egyikük egy festő, míg a másik egy halász bőrébe bújt. De ne szaladjunk ennyire előre...

 1997 egy borús délutánján leemeltem a könyvespolcról Balassa Imre és Gál György Sándor közös művét, az Operák Könyvét. Imádott zeneszerzőm Verdi, így automatikusan az ő operáinál nyitottam ki a könyvet. Az első zenemű, amit kényelmesen elhelyezkedve elolvastam immáron századszorra, a Trubadúr volt. A könyv egyébként nemcsak az operát írja le, hanem bemutatja az adott kort, a zeneszerzőt és a drámaírót is, aki megihlette a mestert. Így történt, hogy összetalálkoztam Antonio Garzia Gutierez nevével, aki alig 23 évesen írta meg élete legnagyobb színpadi sikerét, az El Trobadur-t. A közönség mind a színházat, mind az operaházat szétszedte, olyan sikert arattak külön-külön. És miért? A nézőket lenyűgözte a környezet, a középkori vár, a romantikus történet és az addig méltatlanul elhanyagolt mellékalakok egész sora.

 Akkor már tudtam, hogy én kikről fogok írni! Kovácsokról, halászokról, lovászokról, útonállókról, kiugrott kispapokról, rossz útra tért nemesekről, zsoldosokról akikbe szorult némi emberi érzés és az uralkodókról akik apáról fiúra örökítik a trónt. Miért is ne? Hiszen egy virágárus élete is lehet izgalmas és lenyűgöző, mint ahogy mindannyiunk élete az.

 Még aznap leültem az asztal elé, és felvázoltam az első regény cselekményét ceruzával, és ettől bizony a mai napig nem tértem el. A vázlatot és a fejezetek rövid tartalmát nagy alakú vonalas spirálfüzet lapjaira írom, hogy aztán a végén az összes lapot egyben eltegyem a külön erre a célra rendszeresített dossziémban. A regény cselekménye, akár egy film, lepergett előttem elejétől a végéig, és nekem már csak egyetlen dolgom volt, le kellett írnom.

 Időnként aztán előfordul, hogy a kezdeti vázlat olyannyira átalakul, hogy sem a nevek, sem az egyes fejezetek tartalma nem követik az eredeti vezérfonalat. Mégis, mindig van egy olyan mondat, ami számomra a könyv egészét jelenti, aminek alapján újra tudnám írni az egész regényt, és ami nem változik, hiába borul fel körülötte minden.

 A Tolvajfejedelem esetében, ez a mondat a következő: Ócska, vén bárka ringatózott a Graire-tenger ezüstösen csillogó hullámain.

 Az Ezüstíjasban pedig ezt olvashatjátok majd: A néma folyosók végei belevesztek a szürkén gomolygó füstbe, mert a nehéz, zsíros, fojtogató függöny, az enyészet borzalma beette magát mindenhová, kövek és ablaktáblák nem állhatták útját.

 Az első regényt kézzel kezdtem írni, később kaptam egy régi és kissé hibás táskaírógépet. Ez valamivel gyorsabb munkát eredményezett, de a kattogás olyan hangos volt, hogy a családom (akkor még a szüleimmel és testvéremmel éltem együtt) tiltakozott, és csak este tízig írhattam. Nincs is annál nagyobb kín, mint félbehagyni egy mondatot, egy gondolatot! Ez magyarázza a kissé lassú haladást, hiszen az állandó javítgatások miatt az első kézirat csaknem két évig készült. Ekkor azonban minket is utolért a számítógépek kora, és megérkezett a szobámba a tökéletes írógép. Az informatikai ismeretek a férjemhez tartoznak, így a mai napig ő alakítja ki a jól megszokott formát, én csak megrendelem az apróságokat tőle, betűméret, sortávolság, margók stb...

 Ahogy alakul a cselekmény, időnként felbukkannak olyan szereplők, akikre nem számítok. Szemtelenül élik önálló életüket kegyesen megengedve, hogy papírra vessem gondolataikat, érzéseiket, de mindent ők irányítanak. Így történt, hogy az első regény megírásakor, ami Az Ezüstíjas címet kapta, megjelent egy tolvaj a semmiből, egy pimasz suhanc, aki képébe röhög a veszélynek és még az ördög patáját is lelopja ha eléggé megfizetik. Nem telt bele sok idő, és mellékszereplőből főbb szereplővé nőtte ki magát, majd ahogy haladt előre a cselekmény, azt vettem észre, hogy ott állt a főszereplő mellett. De ez a regény nem az övé volt. Így amikor készen lettem, és leírtam a bűvös négy betűs szót, elhatároztam, hogy egye fene, kap egy önálló történetet. Ami arról fog szólni, hogyan is lesz egy talpig becsületes, jobb sorsra érdemes gyöngyhalászból minden idők legzseniálisabb tolvaja. A két történet tehát helyet cserélt egymással, és a Tolvajfejedelem így lett az első regényem.

Főbb helyszínek:

 

Mindenekelőtt nagyon köszönöm, hogy ott voltatok a konferencián, külön köszönet az előadóknak és a figyelmes hallgatóságnak is.
A visszajelzések alapján nagyon sikeres volt a konferencia.
Az azóta lefolytatott beszélgetések alapján annyit fontos még összegezni, hogy a konferencia messzemenően elérte a távlati, stratégiai célját. A cél ugyanis itt nem az volt, mint egy könyvbemutatón, vagy hasonló rendezvényen. Itt az volt a cél, hogy a TRT és maguk a történelmi regényírók az egyetemi-tudományos életben is "felkerüljenek a térképre". Az a szomorú helyzet, hogy ezidáig pl. a történészek jelentős része nem is hallott élő történelmi regényíróról, pláne nem olvasott tőlünk semmit. Nagyon jó visszhangja volt annak, hogy megmutattuk magunkat. További hozadékként hatalmas dolog, hogy egy történész akadémikus, az ELTE rektora és intézetvezetők között szerepelhettünk, egy rendezvényen. Jó úton haladunk, hogy megkerülhetetlenek legyünk, ha bárki a történelmi regény műfajáról akar gondolkodni, ÉS elindultunk abban az irányban is, hogy a történelmi regény, mint műfaj méltó elismerést nyerjen (ne kezelhesse a szépirodalmi kánon másodlagos, esetleg lenézett területnek) Ez egy nagyon nehéz és rögös út, amin csak együtt tudunk végig menni.
Szóval, mindenkinek köszönök mindent és gratulálok az előadásokhoz.

Olvasóim között sok gyermek is megtalálható. Nem titkolom, hogy a könyveket 8-99 éves korra terveztem.
Így felvásároltuk a Tolvajfejedelem 500 darabját és különböző árvaházakba vittem előadást tartva valamint 150 darabot a Csodalámpa alapítványnak ajándékoztam.
Ha akarsz Te is segíthetsz, hiszen annyi kívánság vár megvalósításra.

http://www.csodalampa.hu/csodalampa